Kiss Csaba vagyok. Agyvérzéssel születtem. Ebből kifolyólag magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott ember lettem. Valamint, erősen beszédfogyatékos vagyok.
Mit is jelent ez?
Ha valaki magas támogatású fogyatékos személy, az azt jelenti, hogy az élet majdnem minden területén kisebb-nagyobb segítségre szorul. Az esetemben ez főleg fizikai segítséget jelent. Például, ha szomjas vagyok, akkor valakinek engedni kell nekem egy pohár vizet és megitatni szívószállal, mert egyedül nem tudom megtenni. Sokak számára ez nagyon drámainak hangozhat de sokkal többre vagyok képes, mint amit ez a szöveg vagy a fizikai látványom következtetni enged. Sok mindent meg lehet oldani türelemmel és akarattal meg egy kicsi leleménnyel.
Az általános iskolát a Pető Intézetben végeztem el, oda jártam 11 évig. Ha valaki az akkori énemet megkérdezte volna, hogy szeretek-e oda járni, akkor csak annyit mondtam volna, hogy „hát, kár”. Ugyanakkor, amikor ott voltam a többiek mellet az osztályban, akkor már szerettem ott lenni. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, szerintem máig profitálok abból, amit ott kaptam, tanultam. Főleg kitartást, szívósságot.
A középiskolát többségi iskolában folytattam, akkor még ez eléggé kuriózum-számba ment. Az igazgató azt mondta, hogy befogadnak, de azt tudni kell, hogy ez egy kísérlet. Jelentem, a kísérlet sikerült. 1996-ban leérettségiztem. Mindenképpen tovább szerettem volna tanulni, mert egyértelmű volt, hogy csak a fejem után fogok tudni boldogulni az életben. Egy középfokú számítógépes kiadványszerkesztő tanfolyamot végeztem el, majd ezek után a Sola Scriptura Teológiai Főiskolát végeztem el, mert mindig is érdekelt a vallás és a hit.
Ezután pár évig otthon voltam és a helyi község újságába írtam hittel kapcsolatos írásokat. Ugyanakkor, nem találtam meg a helyemet a szülőfalumban. Nem igazán alakultak ki barátságok, szociális kapcsolatok, csak a szűkebb családommal. Az igaz, hogy 1993 óta elkezdtem járni a MEVISZ Bárka mozgássérült táboraiba és ott sok korombelivel megismerkedtem, összebarátkoztam. Ezek a barátságok leginkább az év 10 napjára korlátozódtak. Ezért idővel megfogalmazódott bennem, hogy el szeretnék költözni Budapestre. Jelentkeztem a Marczibányi téri, mai nevén Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Intézetébe (MEREK). Ebben az időben felvételt nyertem a Gábor Dénes Informatikai Főiskola műszaki informatikai szakára, amit végül is csak abszolváltam, diplomát nem szereztem. Ezt már bánom, de abban az időben nagyon nagy ívű pályát járt be az életem. A család biztonságos kötelékéből kiszabadulva meg kellett tanulnom a budapesti lét apró-cseprő dolgait, majd az intézeti keretek közül kiszabadulva az önálló élet művészetét. Nem volt egyszerű. Éppen ezért háttérbe szorult a diplomaszerzés. Ezek után mivel a MEREK-ben nem maradhattam tovább, hiszen rehabilitációs intézet, ezért megfogalmazódott bennem egy elég hangyás terv. Miszerint önállóan szeretnék élni a többségi társadalomhoz hasonlóan, nem pedig intézetben tölteni az egész életemet. Amikor ezt elmondtam az egyik legjobb barátomnak, azt mondta, hogy ez egy olyan terv, amiben hinni kell. Tehát jelentkeztem az Intézet átmeneti lakóotthonába, ami Gazdagréten volt.
Innentől kezdve alakult ki az az életstílus, amit a mai napig élek. Most röviden bemutatom a mindennapjaimat. Be kell vallanom, hogy kb. én is úgy élek, mint a kedves olvasó. Reggel felkelek és indul a napi rutin. Tisztálkodás, munkába menetel, bevásárlás, ügyintézés. Este többnyire fáradtan haza érek és kezdődik az esti rutin. Csakhogy említettem azt a bizonyos furcsa kifejezést: magas támogatási szükségletű mozgássérült. Ez a titulus azt eredményezi, hogy nagyon sok segítségre van szükségem a mindennapokban. Kezdve attól, hogy felkelek és kávét szeretnék inni, de nem tudom magamnak elkészíteni. Ezért szükségem van sok segítségre. Ezt manapság háromféleképpen próbálom megoldani. Létezik egy olyan intézményi rendszer, hogy Támogató szolgálat. Az itt dolgozók kijönnek az illető lakására és segítenek a mindennapi teendőkben, háztartásvezetésben és életvezetésben is. Ez tök jó, de sajnos igen behatárolt ennek a szolgáltatásnak az elérhetősége. Gyakorlatilag csak munkanapokon és csak hivatali időben érhető el. Én viszont minden nap a nap 24 órájában mozgáskorlátozott vagyok, illetve nemcsak én hanem nagyon sokan. Ezért kénytelenek vagyunk, már aki be tudja vállalni az egzisztenciális kockázatot, hogy különböző alternatív megoldások által szerezzen önkéntes vagy fizetett segítőket. Az utóbbi egy-két évben tudtam belekóstolni a hazánkban még ismeretlen személyi asszisztencia biztonságába (erről terveim szerint fogok bővebben írni).
2026 elején szereztem meg a gyógypedagógiai diplomámat értelmileg akadályozottak szakon. Majd’ tíz éve a MEOSZ-ban dolgozom, mint tapasztalati szakértő.