Megjelent: Humanitás, 2025. január, 13–14. o. · a lapszám PDF-ben
Ezt szoktuk mondani. Az ember legértékesebb kincse az egészsége. Az egészség védelme az egyik olyan sarokpont, amelyet több nemzetközi egyezmény, így az ENSZ fogyatékos emberek jogairól szóló dokumentuma is rögzít. Most nem szeretnék kitérni arra, hogy hazánkban milyen színvonalon funkcionál az egészségügyi rendszer, csupán arra szeretnék rávilágítani, milyen fontos lenne, hogy a mozgáskorlátozott emberek (is) hozzáférjenek az egészségügyi szolgáltatásokhoz.
Félre ne értsen senki, minden egyes élet egy megismételhetetlen csoda. Ugyanakkor szakmai tény, hogy a mozgáskorlátozott emberek szervezete gyorsabban használódik el. E folyamat üteme azon is múlik, hogy a fogyatékos személyek számára milyen mértékben hozzáférhetőek azok a szűrővizsgálatok, amelyek arra hivatottak, hogy idejében feltárják a káros folyamatokat. Erre még visszatérek.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy e cikkben megfogalmazott állítások döntő része saját tapasztalatból táplálkozik, ugyanakkor véleményem szerint minden ok megvan arra, hogy általános jelenségként kezeljem.
Az első alapvető hiányosságot abban vélem felfedezni, hogy még az orvosok körében is alapvető ismerethiány tapasztalható a fogyatékos emberekre nézve. A képzésükben ez nem szerepel kellő nyomatékkal. Egyik orvos ismerősömmel a beszélgetéseink során egyszer felmerült ez a téma, és Ő is azt mondta, ha az általános orvosi képzésen szóba is kerül a fogyatékos emberekkel való interakció, akkor is csak medikális szempontból esik szó róla. Úgy gondolom, ez több, mint az én benyomásom. Egy mozgáskorlátozott személy esetében, főként ha magas támogatási szükségletű, nem biztos, hogy működnek azok a rutinok, protokollok amelyek egy tipikus fejlődésű ember esetében gond nélkül, biztonságosan használhatóak. Például másként tud feküdni, vagy csak egy meghatározott pozícióban képes nyugalomba lenni egy vizsgálat alatt.
Korábban már írtam az Észszerű alkalmazkodásról. Ennek az az egyik lehetséges formája, hogy a megszokott ügymenetet, az általános protokollokat annak érdekében változtatják meg, hogy az egyéni speciális szükségletekhez tudjanak idomulni. Az egészségügy területén ez kiemelten fontos, hiszen a diagnózis pontos felállítását nagyban befolyásolja a rendelkezésre álló információk minősége és mennyisége. Ezért, ha egy fogyatékos személyt kell mondjuk képalkotó eszközökkel vizsgálni, mindenképpen figyelembe kell venni az egyén fizikai adottságait és speciális szükségleteit, egyébként valószínűleg kevésbé, vagy egyáltalán nem lesz értékelhető az eredmény. Annak érdekében, hogy ez a fajta adaptáció megtörténjen, masszív speciális ismeretek kellenek a fogyatékosság területéről. Ezt tapasztalataim szerint sem az orvosok, sem a szakápolók nem kapják meg a képzésük során. Ennek fontosságára szeretnék egy személyes példával rávilágítani.
A magyar kórházi rendszer nem tudott ellátni a kórházi tartózkodásom idején
Jó pár évvel ezelőtt egy elvadult gyulladás miatt műteni kellett a tüdőmet. Ez több szempontból sem volt vicces. Most csak azokat a pontokat emelem ki, ahol észszerűen kellett alkalmazkodnia hozzám a kórháznak.
Amíg lehetett húztuk-halasztottuk, hogy befeküdjek a kórházba, de eljött az a pont, amikor már elkerülhetetlenné vált. Azért sem szerettem volna befeküdni, mert maga a létezés is sokkal nehezebb egy fogyatékos ember számára egy kórházban.
A magyar egészségügy nincs felkészülve arra, hogy biztonságosan és szakszerűen ellásson egy fogyatékos személyt. Gyakran a fizikai feltételek sem adottak. Például nincs akadálymentes mosdó. A személyi feltételek sem adottak. Nincs elegendő személyzet, hogy egy magas támogatási szükségletű mozgássérült beteget megfelelően ellássanak. És végezetül kellő speciális tudás és rutin sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy amennyiben szükséges a kezelésben figyelembe vegyék a fogyatékos specifikus körülményeket. Erre úgy érzem nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Indokolt lenne egy olyan árnyék hálózatot létrehozni, amely lehetővé teszi, hogy szükség esetén gyorsan létre tudjon jönni egy interdiszciplináris team, amely segít a kezelőorvosnak a fogyatékos specifikus tudást beépíteni a gyógyításba.
Ezért például egy egyszerű CT vizsgálat is igen komplikált volt. Elvileg a vizsgálat során csak a beteg tartózkodhat a CT közelében. Én nem tudok egyedül megmaradni azon a keskeny vizsgálati ágyon, főleg nem mozdulatlanul. A személyzet kapásból úgy döntött, hogy ilyen körülmények között nem folytatható le a vizsgálat. Amikor a kezelőorvosom szembesült azzal, hogy tulajdonképpen lefagyott és tehetetlen a rendszer velem, leakasztotta a fogasról a védőruhát, magára vette és azt mondta: akkor Ő segít nekem, hogy nyugton feküdjek a vizsgálat alatt. Ez egy bátor észszerű alkalmazkodás volt a részéről.
Említettem, a magyar kórházi rendszer nem tudott ellátni a kórházi tartózkodásom idején. Tehát szinte 24 órában valakinek mellettem kellett lennie. Ez rendszerint, vagy egy családtag volt, vagy a baráti körből, vagy a támogató szolgálattól valaki. Ez masszívan szembe ment a kórház házirendjével, ezért egy listát kellett készítenem az egyéni ellátórendszerem tagjairól. Ezt a listát megkapta a porta, és az ezen szereplők szabadon bejöhettek, és addig maradhattak, ameddig a szükség megkívánta.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy műteni kell, és átkerültem a sebészetre, akkor néhány ágyat átrendeztek annak érdekében, hogy a legkisebb kórtermet egyedül használhassam. Így én is nagyobb, nyugodtabb helyen lehettem, és elfértem az elektromos kerekesszékkel. Másrészt a segítőimmel nem zavartuk a többi beteget.
A műtétre nem a megszokott kerekes ágyon vittek, hanem a kerekesszékemben. Ami sokkal biztonságosabb és egyszerűbb volt.
A műtétet követő 3 napos intenzív osztályon való tartózkodásom volt a legkritikusabb, nem csak egészségi szempontból. Szinte mozdulatlanul kellett feküdnöm három napon át. Ez önmagában is egy igen nagy kihívás volt. Ott kicsit szigorították a feltételeket, csak két embernek engedték meg, hogy felváltva segítsenek nekem.
Azonban nem kell ennyire súlyos helyzet ahhoz, hogy az egészségügyi ellátórendszert kiakasszam. Elég egy rugalmatlanabb helyen egy egyszerű vérvétel. A háziorvosom asszisztense képes egyedül is vért venni tőlem. Nagyon ügyes. Ugyanakkor voltam már olyan kórházban is, ahol egyszerre négy nővér „ugrott” rám egy egyszerű vérvétel miatt. Nem volt ez irányú ismeretük és tapasztalatuk. Ez többek között azért is rossz, mert egy fogyatékos embernek jellemzően több a negatív tapasztalata a külvilággal szemben. Ha ezenfelül még azt tapasztalja, hogy a külvilág is bizonytalan, suta vele kapcsolatban, az nem építi a bizalmat és a biztonságérzetet. Holott mindkettő nagyon fontos a gyógyítási, és gyógyulási folyamatban.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Csak az egészség meglegyen… Humanitás, XLV. évf. 1. sz. (2025. január), 13–14. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2025_01-1.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)