Feltöltés alatt.
Szerző: admin
-
Csak az egészség meglegyen…
Megjelent: Humanitás, 2025. január, 13–14. o. · a lapszám PDF-ben
Ezt szoktuk mondani. Az ember legértékesebb kincse az egészsége. Az egészség védelme az egyik olyan sarokpont, amelyet több nemzetközi egyezmény, így az ENSZ fogyatékos emberek jogairól szóló dokumentuma is rögzít. Most nem szeretnék kitérni arra, hogy hazánkban milyen színvonalon funkcionál az egészségügyi rendszer, csupán arra szeretnék rávilágítani, milyen fontos lenne, hogy a mozgáskorlátozott emberek (is) hozzáférjenek az egészségügyi szolgáltatásokhoz.
Félre ne értsen senki, minden egyes élet egy megismételhetetlen csoda. Ugyanakkor szakmai tény, hogy a mozgáskorlátozott emberek szervezete gyorsabban használódik el. E folyamat üteme azon is múlik, hogy a fogyatékos személyek számára milyen mértékben hozzáférhetőek azok a szűrővizsgálatok, amelyek arra hivatottak, hogy idejében feltárják a káros folyamatokat. Erre még visszatérek.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy e cikkben megfogalmazott állítások döntő része saját tapasztalatból táplálkozik, ugyanakkor véleményem szerint minden ok megvan arra, hogy általános jelenségként kezeljem.
Az első alapvető hiányosságot abban vélem felfedezni, hogy még az orvosok körében is alapvető ismerethiány tapasztalható a fogyatékos emberekre nézve. A képzésükben ez nem szerepel kellő nyomatékkal. Egyik orvos ismerősömmel a beszélgetéseink során egyszer felmerült ez a téma, és Ő is azt mondta, ha az általános orvosi képzésen szóba is kerül a fogyatékos emberekkel való interakció, akkor is csak medikális szempontból esik szó róla. Úgy gondolom, ez több, mint az én benyomásom. Egy mozgáskorlátozott személy esetében, főként ha magas támogatási szükségletű, nem biztos, hogy működnek azok a rutinok, protokollok amelyek egy tipikus fejlődésű ember esetében gond nélkül, biztonságosan használhatóak. Például másként tud feküdni, vagy csak egy meghatározott pozícióban képes nyugalomba lenni egy vizsgálat alatt.
Korábban már írtam az Észszerű alkalmazkodásról. Ennek az az egyik lehetséges formája, hogy a megszokott ügymenetet, az általános protokollokat annak érdekében változtatják meg, hogy az egyéni speciális szükségletekhez tudjanak idomulni. Az egészségügy területén ez kiemelten fontos, hiszen a diagnózis pontos felállítását nagyban befolyásolja a rendelkezésre álló információk minősége és mennyisége. Ezért, ha egy fogyatékos személyt kell mondjuk képalkotó eszközökkel vizsgálni, mindenképpen figyelembe kell venni az egyén fizikai adottságait és speciális szükségleteit, egyébként valószínűleg kevésbé, vagy egyáltalán nem lesz értékelhető az eredmény. Annak érdekében, hogy ez a fajta adaptáció megtörténjen, masszív speciális ismeretek kellenek a fogyatékosság területéről. Ezt tapasztalataim szerint sem az orvosok, sem a szakápolók nem kapják meg a képzésük során. Ennek fontosságára szeretnék egy személyes példával rávilágítani.
A magyar kórházi rendszer nem tudott ellátni a kórházi tartózkodásom idején
Jó pár évvel ezelőtt egy elvadult gyulladás miatt műteni kellett a tüdőmet. Ez több szempontból sem volt vicces. Most csak azokat a pontokat emelem ki, ahol észszerűen kellett alkalmazkodnia hozzám a kórháznak.
Amíg lehetett húztuk-halasztottuk, hogy befeküdjek a kórházba, de eljött az a pont, amikor már elkerülhetetlenné vált. Azért sem szerettem volna befeküdni, mert maga a létezés is sokkal nehezebb egy fogyatékos ember számára egy kórházban.
A magyar egészségügy nincs felkészülve arra, hogy biztonságosan és szakszerűen ellásson egy fogyatékos személyt. Gyakran a fizikai feltételek sem adottak. Például nincs akadálymentes mosdó. A személyi feltételek sem adottak. Nincs elegendő személyzet, hogy egy magas támogatási szükségletű mozgássérült beteget megfelelően ellássanak. És végezetül kellő speciális tudás és rutin sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy amennyiben szükséges a kezelésben figyelembe vegyék a fogyatékos specifikus körülményeket. Erre úgy érzem nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Indokolt lenne egy olyan árnyék hálózatot létrehozni, amely lehetővé teszi, hogy szükség esetén gyorsan létre tudjon jönni egy interdiszciplináris team, amely segít a kezelőorvosnak a fogyatékos specifikus tudást beépíteni a gyógyításba.
Ezért például egy egyszerű CT vizsgálat is igen komplikált volt. Elvileg a vizsgálat során csak a beteg tartózkodhat a CT közelében. Én nem tudok egyedül megmaradni azon a keskeny vizsgálati ágyon, főleg nem mozdulatlanul. A személyzet kapásból úgy döntött, hogy ilyen körülmények között nem folytatható le a vizsgálat. Amikor a kezelőorvosom szembesült azzal, hogy tulajdonképpen lefagyott és tehetetlen a rendszer velem, leakasztotta a fogasról a védőruhát, magára vette és azt mondta: akkor Ő segít nekem, hogy nyugton feküdjek a vizsgálat alatt. Ez egy bátor észszerű alkalmazkodás volt a részéről.
Említettem, a magyar kórházi rendszer nem tudott ellátni a kórházi tartózkodásom idején. Tehát szinte 24 órában valakinek mellettem kellett lennie. Ez rendszerint, vagy egy családtag volt, vagy a baráti körből, vagy a támogató szolgálattól valaki. Ez masszívan szembe ment a kórház házirendjével, ezért egy listát kellett készítenem az egyéni ellátórendszerem tagjairól. Ezt a listát megkapta a porta, és az ezen szereplők szabadon bejöhettek, és addig maradhattak, ameddig a szükség megkívánta.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy műteni kell, és átkerültem a sebészetre, akkor néhány ágyat átrendeztek annak érdekében, hogy a legkisebb kórtermet egyedül használhassam. Így én is nagyobb, nyugodtabb helyen lehettem, és elfértem az elektromos kerekesszékkel. Másrészt a segítőimmel nem zavartuk a többi beteget.
A műtétre nem a megszokott kerekes ágyon vittek, hanem a kerekesszékemben. Ami sokkal biztonságosabb és egyszerűbb volt.
A műtétet követő 3 napos intenzív osztályon való tartózkodásom volt a legkritikusabb, nem csak egészségi szempontból. Szinte mozdulatlanul kellett feküdnöm három napon át. Ez önmagában is egy igen nagy kihívás volt. Ott kicsit szigorították a feltételeket, csak két embernek engedték meg, hogy felváltva segítsenek nekem.
Azonban nem kell ennyire súlyos helyzet ahhoz, hogy az egészségügyi ellátórendszert kiakasszam. Elég egy rugalmatlanabb helyen egy egyszerű vérvétel. A háziorvosom asszisztense képes egyedül is vért venni tőlem. Nagyon ügyes. Ugyanakkor voltam már olyan kórházban is, ahol egyszerre négy nővér „ugrott” rám egy egyszerű vérvétel miatt. Nem volt ez irányú ismeretük és tapasztalatuk. Ez többek között azért is rossz, mert egy fogyatékos embernek jellemzően több a negatív tapasztalata a külvilággal szemben. Ha ezenfelül még azt tapasztalja, hogy a külvilág is bizonytalan, suta vele kapcsolatban, az nem építi a bizalmat és a biztonságérzetet. Holott mindkettő nagyon fontos a gyógyítási, és gyógyulási folyamatban.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Csak az egészség meglegyen… Humanitás, XLV. évf. 1. sz. (2025. január), 13–14. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2025_01-1.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Veled önálló lehetek
Megjelent: Humanitás, 2024. december, 9–11. o. · a lapszám PDF-ben
„Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.” Az a helyzet, hogy József Attila szavai rám betű szerint is igazak. Ebben a kis írásban, azt igyekszem körüljárni, hogy milyen „ára” van annak, ha egy mozgáskorlátozott ember önrendelkező és aktív életet szeretne élni.
Kizárva lenni sok mindenből a fizikai korlátok miatt. Nem túl jó érzés. Ez tulajdonképpen egy vaskos diszkrimináció. A jó hír az, hogy erre is van megoldás. Nem kell, jobban mondva nem kellene, hogy bárki is pusztán a fogyatékosságából adódó fizikai vagy egyéb hátrányai miatt ki legyen rekesztve az élet bármely területéről. Nem kellene hatalmas szellemi apparátust mozgósítani ennek az égető, az emberi jogokat marcangoló probléma megoldásához. Megvan a megoldás, „csak” meg kellene lépnie Magyarországnak is. Már csak azért is, mert amikor hazánk ratifikálta a fogyatékos emberek jogairól szóló ENSZ Egyezményt, akkor sok egyéb más feladat mellett azt is vállalta, hogy létrehozza, vagy megteremti a lehetőségét annak, hogy civil, vagy egyházi szervezetek életre hívjanak olyan közösségi szolgáltatásokat, amelyek elősegítik a fogyatékos emberek minél teljesebb társadalmi részvételét. Ilyen társadalmi részvételt erősítő szolgáltatás a támogató szolgálat többek között. Nem állítom, hogy nem történt semmi. Történt. Az, hogy az ezredforduló tájékán az eredeti szakmailag megalapozott jó elképzelés helyett, annak csak az árnyéka valósult és csontosult meg az országban.
No de ne szaladjunk ennyire előre! Mi is a támogató szolgálat? Mit csinál? Miért is fontos, hogy működjön, és elég életerős legyen ahhoz, hogy maradéktalanul képes legyen helyt állni az értelemszerűen rámért feladata ellátásában.
Képessé válni
Az emberek többsége szembesült már azzal az érzéssel élete során, hogy valamit nagyon szívesen megtenne, de valamiért nem teheti meg. Ez az akadály lehet külső ok, de lehet belső is. Megtenne valamit, de nem képes rá. Eléggé nehéz szituáció. Szeretne falat mászni, vagy jógázni, főzni vagy bármi mást csinálni, amire megvan a vágy, a szándék és az akarat, csak éppen a képesség hiányzik. Mit lehet ilyenkor tenni? Szerintem alapvetően két választás van. Vagy feladja az illető, lemond arról, amit meg szeretett volna tenni, vagy keres valakit, aki képessé teszi rá, hogy meg tudja tenni, vagy hogy megtörténjen vele vagy körülötte az az áhított dolog. Most képzelje el ugyanezt a helyzetet, azzal a „kis” változtatással, hogy azokban a helyzetekben amikor ez az állapot bekövetkezne, van mellette valaki, aki segít, képessé teszi arra a tevékenységre, amire egyedül nem lenne képes. Például szeretne jógázni, de nem tud. Elmegy egy jógaoktatóhoz, órákat vesz, ezáltal az oktató képessé teszi önt arra, hogy megtanuljon jógázni. Sok ehhez hasonló tevékenységünk van, amire nem voltunk képesek, de volt, vagy van valaki, aki képessé tett, vagy tesz rá. Most egy kicsit emeljük a téteket. Mi van akkor, ha nem tud egyedül enni, inni, fogat mosni, vagy levinni a szemetet? Logikusan két út van. Vagy nem csinálja ezeket, vagy keres egy olyan szolgáltatást, amely képessé teszi arra, hogy megtörténjenek ezek a dolgok vele, körülötte. Tehát, hogy képes legyen enni, hogy képes legyen fogat mosni, és hogy rendben legyen a környezete alapszinten.
Ehhez számomra személyi segítőre van szükség, aki képessé tesz ezekre és még sok minden más mindennapi dolgokra. Ezt biztosítja többek között nekem is az úgynevezett támogató szolgálat, de csak nagyon töredékes módon. Ez egy szolgáltatás, amit az államnak vállalt feladataként biztosítania kellene. Nem teszi. Illetve csak nagyon csökevényes formában. Senkit ne tévesszen meg a szóhasználat, hogy szolgáltatásnak nevezem. Ha rendszerben vizsgálom, akkor úgy gondolom, hogy akként kell kezelni. Ez nem tekinthető szolgálatnak ilyen értelemben, hiszen rendszerszinten nem köthető hozzá morális tartalom, csak szakmai. Persze, az már az egyén lelkiismereti szabadságára tartozik, hogy a személyi segítő milyen belső indíttatással végzi ezt a hivatást. Szakmapolitikailag ez egy olyan szolgáltatás, amit nyújt egy modern állam. Vagyis, szerintem ez sem egészen pontos megfogalmazás feltétlenül. Nem Neki kell ezt kivitelezni. Hanem annak a feltételrendszerét, jogi környezetét, és anyagi feltételét KELL megteremtenie, amin ez a rendszer teljeskörűen és megbízható módon fel tud épülni. Az Állam ezt a feladatát ez idáig még nem végezte el.
Úgy tapasztalom, hogy sok súlyos betegségét lehet érzékelni a támogató szolgálat rendszerének. Csak néhányat említek, de ezek is jól szemléltetik, hogy mennyire éretlen a feladata ellátásához annak fontosságához képest.
0–24 órában mozgáskorlátozott vagyok, ünnep és munkaszüneti napokon is
Kezdem az időbeli korlátokkal. Csak munkanapokon, és csak reggel 8-tól, délután 16 óráig érhető el ez a fajta segítség megfizethető áron. Én meg 0–24 órában mozgáskorlátozott vagyok. Ezt a magyar állam annak ellenére nem veszi tudomásul, hogy 2007-ben aláírta azt az ENSZ Egyezményt, ami széles körűen csokorba szedi azokat a jogokat, amelyek biztosítják az azonos hozzáférést az élet minden területén. Magyarul, ahhoz, hogy például alapszinten úgy éljek, mint egy átlagember, nekem segítség kell reggel, napközben, este, sőt az idő előrehaladtával lehet, hogy éjszaka is szükség lesz rá. Nagyon sok embert, és hozzátartozót érint ez. Ráadásul nemcsak időbeli korlátozások vannak, hanem területi egyenlőtlenségek is tapasztalhatóak. Ökölszabályként elmondható, hogy minél kisebb egy település, annál bizonytalanabb az ellátás léte és biztonsága.
A másik nagy anomáliája a támogató szolgálatnak felhasználói oldalról az, hogy csak hivatali időben, tehát reggel 8 órától (fél 8-tól) délután 16 óráig működik. Másként fogalmazva az Állam által támogatott rendszer csak azokat a szükségleteket képes ilyen-olyan szinten kezelni, ami az említett időintervallumon belül van. Azt is csak akkor, ha éppen van rá kapacitás. Ezt még tovább tudom fokozni. Említettem, hogy csak munkanapokon érhető el ez a szolgáltatás. Ebből nemcsak az következik, hogy hétvégén nincs ilyen szolgáltatás, hanem az is, hogy minden Magyarországon létező „piros betűs” ünnepen sincs ez a szolgáltatási forma. Ezek után még egyszer szerepeljen itt röviden, hogy mi is a támogató szolgálat gyakorlati szerepe egy fogyatékos ember, különösen egy magas támogatási szükségletű személy mindennapi életében! Olyan szolgáltatás ez, amely segíti és lehetővé teszi a fogyatékos ember mindennapi, önrendelkező életvitelét, és ezáltal növeli társadalmi részvételét, így őrzi az emberi méltóságát. Amikor ez a rendszer nem működik, szünetel, vagy eleve nem is elérhető, akkor ezek a funkciók értelemszerűen nem fejtik ki jótékony hatásukat. Így történik meg, hogy valaki napokig a kerekesszékében ül a lakásában, mert nem tud egyedül lefeküdni, vagy felkelni az ágyából. Vagy aki fekszik, azt kéri a személyi segítőtől, hogy rakjon köré mindent, ami kellhet, ezenkívül készítsen oda három napra ételt, mert nem lesz segítsége… Ez nem egy beteg elme kényszerképzete, hanem a mai magyar valóság.
Ennél a pontnál muszáj egy-két szót szólni a személyi segítőkről. Sok évnyi sorozatos forráselvonás után is kijelenthető, hogy többségük rendes, elhívatott ember, akik magas színvonalon, hivatásként művelik ezt a munkát. Mégis döbbenetes ellentmondás figyelhető meg. Az, hogy a rendszer elhivatott emberek tucatját alkalmazza, ennek ellenére – egyes tanulmányok szerint, ha számításba vesszük a látens szükségleteket is – akkor a valós igényeknek csak a töredékét képes kielégíteni. Ha őszintén végigvesszük ezeket a pontokat, akkor nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy ez a munka, ilyen körülmények között, egyfajta heroikus küzdelmet feltételez a személyi segítőtől. Ennek ellenére a személyi segítői munka presztízse szabad szemmel alig látható mélységben van.
Engem ez nagyon zavar. Zavar azért, mert ez munka konkrétabban közvetlen életminőséget befolyásoló munka. Ennek megfelelően kellene díjazni. A méltányos béren kívül, okvetlenül biztosítani kell a rekreációs lehetőséget is és még sok egyéb mást is. Ezekre az erős kívánalmakra célszerű egy sérülékeny réteg védelmének egyik zálogaként tekinteni. Emellett, ha ez tényleg így működne, akkor az jótékony módon befolyásolná az egész társadalmi szövetet is.
Számomra az ideális személyi asszisztencia…
Most egy kicsit hagyjuk faképnél a lehangoló valóságot, és próbáljuk felvázolni egy ideális rendszer kontúrjait! Igyekszem olyan vezér „színeket” használni, ami szerintem általánosabb igazságokat mutatnak be, de akkor is tény, hogy ez az „idea” az én színvilágomat fogja tükrözni. Így szíveskedjenek olvasni!
Számomra az ideális személyi asszisztencia egyfajta partnerség, amelynek bizalmi és üzleti pillérei is vannak. Munka és szolgáltatás egyben, csatornája a szociális kapcsolatoknak, a szociális interakcióknak. Ugyancsak fontos jellemzője, hogy előre meghatározott tartalma, keretei és díjazása van. A tartalom mibenlétét, kereteit a fogyatékos ember szükséglete határozza meg, de értelemszerűen nélkülözhetetlen komponens a személyi asszisztens egyetértése. Ezeken a kereteken belül szükségképpen kell egy stabil és kölcsönös bizalom és egy összezárás. Hiszen emberi létezésnek nagyon sok olyan aspektusa van, amit az „én” védelme, méltósága és integritása érdekében igyekszünk takargatni, nem megmutatni senkinek, vagy csak nagyon keveseknek maximum. Egy magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott személynek ezen a területen is kell gyakran a fizikai, proaktív, személyes segítség. Tehát az egyik félnek be kell engedni a másikat az életének erre a területére, a személyi asszisztensnek be kell mennie és neki is akklimatizálódnia szükséges ehhez a helyzethez, és természetesen mozogni ebben az intim térben. Ez kölcsönös tisztelet és bizalom nélkül szerintem nem megy. Persze, a felvázolt viszonyrendszer abban az esetben lehetséges, ha mindketten közel azonos mentális szinten vannak. Ha ez nem áll fenn, akkor az elbillenés arányában növekszik a személyi asszisztensnek a feladata és felelősége abban, hogy kiépüljön ez a „tér” és megtöltődjön tartalommal a személyi segítés.
Remélem, hogy észrevette a kedves olvasó, hogy a két szereplőről majdhogynem nem tudok külön-külön állításokat megfogalmazni, mert a kettő erősen függ egymástól. Ideális esetben ez egy egyenrangú, együtt működő partneri viszony.
A valóság egy „picikét” más. Határozottan szeretném leszögezni, hogy a támogató szolgálatban dolgozók nagyon nagy része elhivatott, becsületes ember. Ennek a legkézzelfoghatóbb jele az, hogy még működik a támogató szolgálat rendszere.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Veled önálló lehetek. Humanitás, XLIV. évf. 12. sz. (2024. december), 9–11. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2024_12.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Szavaink és tetteink
Megjelent: Humanitás, 2024. november, 5–6. o. · a lapszám PDF-ben
A mindennapokban gyakran mondunk ki olyan szakszavakat, amelyek tárgyilagosan leírják azt a víziót, azt a környezetet, ahol és ahogyan szeretnénk élni. Akadálymentesség, inkluzív társadalom, hozzáférhetőség, észszerű alkalmazkodás, hosszan sorolhatnám. Megkönnyítik a munkát, lehetővé teszik a szakmai párbeszédet. Most arra szeretnék választ találni, hogy min múlik, hogy a szavainkból ne csak paragrafusok és rendeletek szülessenek, hanem jó gyakorlatok is, amelyek aztán beépülnek a mindennapi életünkbe.
Úgy érzem, gyakran túlgondoljuk a dolgokat, pedig olykor apróságokon, gesztusokon múlik, hogy lényegesen jobbá tegyük valaki napját, vagy javítsunk a körülményein. Például munkába rohanás közben van-e idő, energia beazonosítani, hogy egy furán beszélő ember mit kíván közölni velem? Azzal, hogy fogadom és viszonzom a köszönését, bevonom vagy benntartom őt az általános társadalmi közösségben. Ez nagyon lényeges, mert a közösség fenntartásáért minden esetben tenni kell. A fogyatékossággal élő emberek esetében ez még fokozottabban igaz. Szerintem nem emberek halmaza egy társadalom, hanem emberekből álló közösségek halmazából tud felépülni. Egy fogyatékos embernek kiemelten szüksége van arra, hogy kapcsolata legyen a társadalom tagjaival, bár a fogyatékosságából fakadó korlátok és a közösségi szolgáltatások elégtelensége gyérebb személyközi interakciókat, illetve kapcsolatot eredményez. Megjegyezem, manapság ez a jelenség már túlcsordult a fogyatékosság falain, és már széles tömeget sújt. Lehetséges, hogy mi fogyatékos emberek vagyunk a társadalom „planktonjai”, akik bizonyos társadalmi folyamatokat előbb érzékelünk? Nem tudom ezt bizonyítani, de ha így van, az is alátámasztaná azt, hogy érdemes figyelni egymásra, hiszen visszahat. Az, hogy miként gondolkodik és cselekszik egy társadalom a sérülékenyebb rétegeit illetően, az visszahat önmagára. Érdemes lenne olyan szociálpolitikát művelni, amely szem előtt tartja ezt. Ugyancsak hasznos lenne nekünk, mindennapi embereknek olyan életszemléletet magunkra ölteni, amely szintén tükrözi ezt a szemléletet. Minden egyes élethez jár egy adag hatalom, a szó jó értelmében. Hatalom arra, hogy emeljük, vagy romboljuk a környezetünk minőségét, és befogadóképességét. Úgy hiszem, nincs semlegesség, csak vagy-vagy felállás létezik.
Inkluzív társadalom
Az írás elején említettem, hogy vannak szavaink, amelyek segítenek meghatározni, leírni az elérni kívánt világot. Az egyik ilyen kulcsszavunk az inkluzív társadalom. Többek között ez kell ahhoz, hogy minden embernek azonos alapú hozzáférése legyen az élet minden területéhez, függetlenül a fizikai vagy mentális állapotától. Mit is takar ez a „misztikus” fogalom? Az inkluzív társadalom olyan közösség, amely minden tagját egyenlő értékűként ismeri el, és olyan környezetet teremt, amelyben mindenki részt vehet a társadalmi, gazdasági és kulturális életben, függetlenül fizikai képességeitől, nemi identitásától, etnikai származásától vagy egyéb különbségektől. Az inkluzivitás célja, hogy ne csak elfogadjuk, hanem támogassuk és tiszteletben tartsuk a sokféleséget, és erőforrásként nézzünk rá. Egy inkluzív társadalom felismeri és csökkenti azokat a fizikai, jogi és társadalmi akadályokat, amelyek hátráltatják az embereket, így segítve a közösség minden tagjának teljes értékű részvételét. Az inkluzivitás hosszú távon gazdagabb és igazságosabb társadalmat hoz létre, ahol a közösség tagjai kölcsönösen támogatják egymást, és közös erőfeszítéssel építenek egy fenntartható és empatikus jövőt. Mit is jelent ez a mindennapokra nézve?
Nem kell senkinek sem megoldania a másik ember életét. Ha valaki egy vak személyt átkísér a zebrán, vagy ajtót nyit egy mozgáskorlátozott embernek, ettől még nem lesz az ő felelőssége az, hogy azt követően mi történik az adott személlyel. Szerintem sokan ezért nem mernek segíteni. Nem mondom, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de a segítségnyújtásnak is van kultúrája, ami akkor tud gyökeret ereszteni a mindennapjainkban, a társadalmunkban, ha elkezdjük művelni, csinálni, tenni. E téren nemcsak a többségi társadalomnak van hova fejlődnie, hanem nekünk, fogyatékos embereknek is. Persze ne hagyjuk figyelmen kívül az állam szerepét, felelősségét sem. Már csak azért sem, mert az államnak kellene egy olyan ellátórendszert létrehoznia és megfelelő garanciákkal működtetnie, amely a híres Maslow-piramis, ami az emberi szükségleteket rangsorolja – alsóbb szintjeit, vagyis az alapvető szükségleteket képes elfogadható szinten, stabilan kielégíteni. Erre ma nem képes. Ezért is szükséges tudatosítani: az, hogy valaki egy fogyatékossággal élő embert átkísér a zebrán, vagy segít neki összeszedni a vásárolnivalót, mert éppen ő van ott, nem vonja maga után, hogy a következő zebrán való átkelés is az ő feladata lenne, vagy hogy a megvásárolt dolgokból miként lesz vacsora.
Csak ott, és az adott helyzetben…
Ha azt érzi mégis az alkalmi segítő, hogy „támaszt keresve nyúlik kacs…” (Koczor Tamás: Itt felejtettek, ifjúsági ének), hiszen a fogyatékos ember is része szeretne lenni, vagy maradni a mindennapi életnek, akkor ez nem azt jelenti, hogy keveset tett és cserbenhagyó. Az esetek döntő többségében a rendszerhiba egyik következményét tapasztalja. Nem a személyének szól. A közösségi szolgáltatások hiánya, vagy elégtelen volta okozza. Nem tudja, és nem is feladata megoldani ezt! „Csak” ott, abban az adott helyzetben van „hatalma” úgy dönteni, hogy segít-e vagy sem megoldani azt a feladatot. Mindkettőnek van következménye.
Egy kis példával szeretnék rávilágítani, hogy mire is gondolok. A Keleti pályaudvarnál mentem át elektromos kerekesszékemmel a zebrán. Eléggé iparkodni kell, rövid ideig van zöld, és nagy a forgalom. Az úttest közepén véletlenül elengedtem az elektromos kerekesszék joystickját. A következő pillanatban egy kezet láttam megjelenni a botkormánynál, ami elkezdte a joystickot céltudatosan irányítani. Így a tömeggel együtt én is átjutottam a túloldalra. Ezek után ment tovább a pillanatnyi segítőm, úgy kiabáltam utána, hogy köszönöm. Ő meg visszanézett és azt mondta, hogy szívesen.
Végezetül egy kérdést szeretnék felvetni. Vajon, ha mindez általános normaként létezne, akkor nem lenne-e jelentősen biztonságosabb az élet mindenki számára? Nem azt állítom, hogy amikor segítünk a másiknak, azt azzal a tudattal tesszük, hogy alkalomadtán majd nekünk is segítenek. Nem, ez furcsa is lenne, és nem is úgy működik, mint az egyszer egy. Kellenek a törvények, a jogi garanciák. Nagyon fontos, hogy bástyaként védelmezzenek minket. Ennek ellenére én akkor leszek nyugodt, akkor fogom biztonságban érezni magam, ha nem a paragrafus áll őrt a befogadó, inkluzív társadalmunk felett, hanem maga a társadalom fogja feloldani vagy átalakítani az említett normarendszerrel ellentétes dolgokat, jelenségeket. Ettől az optimális állapottól még elég távol vagyunk, de minden tett, amely összhangban van ezekkel, egy-egy lépés egy biztonságosabb, emberibb világ felé.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Szavaink és tetteink. Humanitás, XLIV. évf. 11. sz. (2024. november), 5–6. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2024_11.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Fogyatékosság és életminőség: a kikapcsolódáshoz való jog határai
Megjelent: Humanitás, 2024. szeptember, 11–12. o. · a lapszám PDF-ben
Ezúttal egy szokatlan témát szeretnék körbejárni. A valóság egy olyan szeletét, amit sokszor véka alá rejtünk. Nincs is! Nevezetesen, az élet élvezete jár-e egy fogyatékos embernek? Ki lehet-e mondani, hogy például egy magas támogatási szükségletű mozgássérült ember alapszükségleteinek biztosítása annyi pénzbe és energiába kerül, hogy ezen felül egyszerűen irreális a szociális és kulturális kikapcsolódását is lehetővé tenni? Érzem, hogy ezzel a témával szinte már arcátlanul feszegetem a magyar valóság határait, noha csak az ENSZ Egyezmény gondolatterét igyekszem felölelni és bejárni.
A szóban forgó dokumentum – melyet Magyarország majd másfél évtizede ratifikált – egyik alapgondolata, hogy a fogyatékos embernek a többségi társadalommal azonos alapú hozzáférést kell biztosítani az élet MINDEN területéhez. Ennek ellenére nem az történik, hogy sorra épülnek ki azok a közösségi szolgáltatások, amelyek segítenék a fogyatékos ember mindennapi életét, ezáltal felszabadítva azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tennék a barátokkal való kikapcsolódást. A barátokat kell bevonni a mindennapi élet fenntartásába, az állam által finanszírozott elégtelen szolgáltatások miatt. Mivel mindenkinek véges az ideje, és az energiája így nehéz megoldani a kikapcsolódást egy magas támogatási szükségletű embernek.
Életszemléletem szerint valóban hasznos a hála az ember életében. Egyszerűen boldogabbá, elégedettebbé teszi a mindennapokat. Szerintem, a hála azért is jó, mert segít önmagunkat és a helyzetünket a reális helyén kezelni. Szóval, én igyekszem hálás lenni mindazért, amivel élhetek. Nem mindig sikerül, de igyekszem. A fogyatékosság vagy segíti, vagy éppen, hogy gyengíti a hálát az ember életében. Mindkettőre láttam már példát a saját életemben is.
Ugyanakkor a kikapcsolódás hiánya, vagy a mindennapok monoton szürkesége megnehezíti megőrizni a pozitív hozzáállást az élethez. Ez független az ember fizikai adottságaitól. Nem gondolok nagy dolgokra. Meginni egy jó kávét egy kávézóban, egyet úszni, vagy éppen elmenni egy moziba. Ezek a többségi társadalom szerencsésebb részének könnyen megugorható dolgok, igazából csak elhatározás és pénz kérdése. Mi van akkor, ha nemcsak a pénztárca szab határt a kikapcsolódásnak, hanem a saját fizikai korlátod.
Ahhoz, hogy egy fogyatékos ember élete ne csak funkcionális legyen, túl azon, hogy ő maga is motivált legyen abban, hogy keresse a kikapcsolódási lehetőségeket, nagyon sok múlik a szűkebb és tágabb környezeten. Ezekre igyekszem példákat hozni ebben az írásban.
Apróság, de nekem fontos, ezért ezzel kezdem. Majd két éve költöztem oda, ahol most lakom.
Van már három hely az 1 km-es körzetemben ahová el tudok menni akár egyedül is például inni egy kávét. Ez elsőre talán nem tűnik említésre méltónak, pedig a zárt társadalmi berögződéseinket alapul véve nem egy mindennapi jelenség. Már nem egyszer jöttem ki olyan vendéglátó egységből, ahol vagy nem láttak szívesen, vagy nem is szolgáltak ki. Most inkább a jó példát szeretném kihangsúlyozni. Nemrég nyílt Budapesten a Nagykörúton egy kávézó. A bejáratánál van két lépcsőfok. Az ott dolgozó hölgyek egyszer a saját erejüket latba vetve segítettek bejutni oda. Majd ezek után elintézték, hogy legyen ott egy mobil rámpa. Így már nagyobb nehézség nélkül be tudok menni, ha szeretnék inni egy jó kávét, vagy ennék egy jó sütit. Apróságnak tűnik, pedig nem az. Nem mindent fentről, az államtól kell várni. Az államnak sokféle kötelessége van ezen a területen is, ugyanakkor egy jól működő társadalom képes függetlenül, önálló „testként” is működni. Akar, és képes is önállóan cselekedni. Én ezt látom ebben. Nyilván az üzemeltetők, így biztos nem gondolták át. Ők „csak” azt szerették volna elérni, hogy akadály nélkül be tudjak menni a kávézóba a többi vendéggel együtt. Akadálymentesítettek, és ezen túlmenően még rendszeresen alkalmazzák az észszerű alkalmazkodás elvét, mert a fogyatékosságom mértékéből kifolyólag a fizikai akadálymentesség ténye még elégtelen számomra ahhoz, hogy azonos mértékben hozzáférjek a hely szolgáltatásaihoz. Ehhez szükséges, hogy az észszerű alkalmazkodás elvét alkalmazva kvázi észszerű keretek között kibővítsék, vagy inkább hozzám alakítsák a kiszolgálást. Mindez leírva sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint amilyen a gyakorlatban valójában.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Fogyatékosság és életminőség: a kikapcsolódáshoz való jog határai. Humanitás, XLIV. évf. 9. sz. (2024. szeptember), 11–12. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2024_09.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Együtt egy befogadó világ felé
Megjelent: Humanitás, 2024. július, 15–16. o. · a lapszám PDF-ben
Egy magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok, akinek fontos az aktív és önrendelkező élet. Nem tudok járni, nem tudok idegenek számára érthetően beszélni. Ennek ellenére elektromos kerekesszékkel önállóan tömegközlekedek, munkába járok, intézem az ügyeimet, bevásárlok. Mindeközben gyakran kerülök vicces, és kevésbé vicces helyzetekbe. Olyan két vagy több szereplős szituációk ezek, ahol mindegyik fél válaszút elé kerül. Megküzd az élet adta helyzettel, vagy elkerüli? Erre hozok most egy példát a mindennapokból.
A felnőtt lét egy alapjellemzője az öngondoskodás. Ebbe sok minden beletartozhat, például a bevásárlás is. A napi bevásárlás munka után egy olyan rutintevékenység, amit minden átlagember végez. A fogyasztói társadalom velejárója. Azon lehet lamentálni, hogy ez jó vagy nem, de kétségtelen, hogy a társadalom szerencsésebb része szinte mindennap megfordul egy boltban. Az életünk része.
Egyszerű tevékenység. Megyünk a boltba, kiválasztjuk amire úgy érezzük, hogy szükségünk van, és ha megengedi a pénztárcánk megvesszük, kifizetjük és már a miénk is. Megehetjük vagy használhatjuk. Így működik a világ. Mi van ebben olyan érdekes!?
Most képzeljük el ezt a folyamatot úgy, hogy mindenféle általunk leküzdhetetlen, vagy csak nehezen leküzdhető akadályok nehezítenék. Nem egyszer, úgymond kihívásként, hanem mindig, alapértelmezettként. Munka után bemegy a boltba, hogy vegyen valamit vacsorára. Ilyenkor már nem ritkán fáradt és éhes. Menne már haza.
Csakhogy azt tapasztalja, hogy a kiszemelt árucikkekhez nem tud hozzáférni a vásárlótársaival ellentétben. Ráadásul úgy tűnik, hogy furamód láthatatlan a vásárlóközönség, és ami még furább, az eladók nagy része előtt. Ezt abból következteti ki, hogy amikor segítséget szeretne kérni, például, hogy két tejet tegyenek a kerekesszék hátsó részébe, nem hallják meg. Sőt, nem is látják meg!
Minden más, de mégis ugyanaz
Persze látnak, csak nem szeretnének egy kicsit sem kimozdulni a komfortzónájukból. Szeretnék kikerülni az inkompetencia érzését. Az az igazság, hogy még mindig alulreprezentáljuk magunkat, mi, fogyatékos emberek a mindennapi életben. Így a többségi társadalom nehezebben tanulja meg azt, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy nálam minden más, de minden mégis ugyanaz.
Másképpen mozgok, beszélek, mások a gesztusaim. Minden más, de lényegében minden ugyanaz. Ezt meglátni nem egy evidens dolog, valakinek könnyebben megy, másoknak viszont meg kell dolgozni ezért a látásmódért. Vannak, akik soha nem tudják leküzdeni ezzel kapcsolatban az averziójukat. Ez sajnálatos, de szerintem a sokszínűségre hivatkozva megértőnek kell lenni. A lényeg, hogy legyen meg a kritikus tömeg, aki képes elfogadni a fogyatékosságot, mint az élet természetes jelenségét. Ha ez megvan, akkor kovászként fog hatni az egész társadalom szövetére. Ennek kialakításában szerintem mi fogyatékos emberek sokat tudunk tenni. Ki kell menni, bele kell menni a világba. Észszerű keretek között szerintem dolgunk felvállalni ennek a kockázatát. Hiszen nem feltétlenül rosszindulat vezérli a pénztárost, amikor kinyilvánítja, hogy szerinte egy ennyire fogyatékosnak nem lenne szabad egyedül járkálnia. Nem kétséges, hogy elfogadhatatlan ez az álláspont. Én csak azt mondom, hogy ez az esetek 99%-ban nem egy megalapozott vélemény, és nem irányul a személy ellen, hanem egy rossz menekülési útvonal, amit többszöri szembesítéssel fel lehet oldani.
„Ezt, hogyan engedhették el egyedül ilyen állapotban?!”
Ha mégis sikerül beszerezni a kívánt cikkeket, és mész fizetni, akkor a kasszában ülők rémülten kérdezik félhangosan egymástól, hogy „Ezt, hogyan engedhették el egyedül ilyen állapotban?!” Most kedves olvasó, aki felháborítónak tartod ezt (ami egyébként az is), kicsit nézz magadba velem együtt! Amikor az utcán megszólít egy szokatlan külsejű ember és segítséget kér… Talán meg sem halljuk, hogy mit szeretne, de máris hárítunk, hogy ne… Lehetőleg a látóterünkből is kerüljön ki, mert veszélyesnek érezzük a kis világunkra nézve. Én meg ott állok, vagyis ülök a sorban, és könyörtelenül közeledek. Kell velem foglalkoznia. Értem, hogy igazából saját magát védve és sajnálva az jön ki a száján, hogy „Ezt nem lett volna szabad egyedül elengedni”, de nincs igaza. Kérlelhetetlenül közeledek felé, ahogy halad a sor. Igyekszem vele szépen és egyszerűen kommunikálni, ezzel is próbálom megmutatni neki, hogy én is csak egy ember vagyok, egy vevő, aki most nála fogja kifizetni a vásárlását. Igen, bánt, hogy sokszor jobban oda kell tennem magam a különböző helyzetekben azért, hogy megkapjam azt az „indulási pozíciót”, amit jó esetben egy tipikus fejlődésű ember alapul megkap.
Ugye ez a sztori nem hangzik túl jól!? Szerintem sem, de ez is hozzá tartozik egy fogyatékos személy mindennapjaihoz. Minél súlyosabb fogyatékossággal él, annál nagyobb az esélye, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekbe keveredik, pedig csak elfogyott a kenyere otthon…
Van olyan bolt, ahol az eladók észszerűen alkalmazkodnak
Nézzünk egy másik változatot! Szerencsére van olyan bolt, ahol „meglátnak”, és ahol elkezdenek megérteni, és megteszik azokat az „intézkedéseket”, amelyek ahhoz kellenek, hogy egyenrangú vásárló lehessek. Nem azért, mert az ott dolgozók szerencsés csillagzat alatt születtek és eleve birtokában voltak a tudásnak, hogyan segítsenek nekem. Úgy vélem, hogy én már olyan szinten vagyok mozgássérült és beszédhibás, hogy ha megjelenek valahol, és aktívan működni szeretnék, például használni szeretném a hely közösségi funkcióit, tehát egy boltban be szeretnék vásárolni, akkor arra valahogy reagálnia kell a környezetnek. Vagy igyekszik partnerként becsatlakozni a folyamatba vagy elutasít, és felveszi a passzívitás páncélját. Szerencsére ennek az üzletnek a munkatársai felvették a helyzet által eléjük dobott kesztyűt, és elkezdtek partnerként segíteni a bevásárlás folyamatában. Önkéntelenül elkezdték a törvény szellemében alkalmazni az észszerű alkalmazkodás elvét.
Ez az említett elv az akadálymentes épített környezetre tud csak építeni. Például, ha fizikailag nem lenne akadálymentes az említett üzlet, akkor hiába lennének segítőkészek az ott dolgozók, és mondjuk egy általam készített lista alapján nagyon kedvesen kihoznák a vásárolni kívánt árut. Akkor sem teljesülne az azonos alapon való hozzáférés elve. Tehát az észszerű alkalmazkodás nem tudja kiváltani az akadálymentesség követelményét. Az akadálymentességnek eleve adottnak kell lenni minden közösségi térben. Az észszerű alkalmazkodás pedig akkor tud életbe lépni, ha ebben az akadálymentes térben megjelenik egy fogyatékos személy.
Személyesen én azért szeretek oda járni vásárolni, mert ott, abban a szituációban nem érzem akadálynak azt a tényt, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Tanultam és olvastam arról a felfogásról, miszerint a fogyatékosság csak egy társadalmi konstruktum. Amely akkor ölt valóságot, ha a személy károsultsága találkozik egy nem akadálymentes közeggel. Ez nagyon elméletinek hangzik, de lényegében igaz, és például ebben a boltban mindennapi valósággá vált. Én ott a bolt területén lényegében nem vagyok fogyatékos ember, mert a többséggel azonos alapon hozzáférek a hely minden szolgáltatásához.
E cikk írása előtt megkérdeztem az ott dolgozó hölgyeket és urakat arról, hogy mi a legnehezebb a segítésemben. A kommunikációt emelték ki, ami a legnagyobb kihívást jelenti a számukra. Itt említeném meg, hogy erősen beszédhibás vagyok. Nehéz érteni a beszédemet. Bár már nagyon ügyesek, de mégis azt mondják, számukra a legnagyobb stressz abból ered, hogy megértik-e, amit mondok. Ebből is látszik, hogy milyen fontos lenne, ha minél jobban elterjednének a kommunikációt segítő AAK eszközök. A MEOSZ már sokat tett ennek érdekében, ugyanakkor mindenképpen rendszerszintű beavatkozás kellene ahhoz, hogy minden fogyatékos személynek a mindennapi rutinjába beépüljön ezeknek az eszközöknek a készségszintű használata.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Együtt egy befogadó világ felé. Humanitás, XLIV. évf. 7. sz. (2024. július), 15–16. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/09/humanitas_2024_07-1.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Szavazz, ha tudsz
Megjelent: Humanitás, 2024. június, 3–4. o. · a lapszám PDF-ben
2024. június 9-én szavazott Európa, szavazott Magyarország, így hát szavaztam én is. Éltem az általános szavazati jogommal. Ez az esetemben nem olyan egyszerű, ugyanis magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok. Elektromos kerekesszékkel közlekedek, és a kezeimet sem tudom rendeltetésszerűen használni. Valamint erősen beszédhibás is vagyok, ezért igen nehezen érthető a beszédem. Hogy François Villon szavaival éljek, „Befogad és kitaszít a világ”.
Ilyen-olyan okok miatt szombaton még hezitáltam, de végül is leadtam a voksaimat. Ebből az is következik, hogy a nevezetes nap előtt nem voltam túl aktív erre vonatkozóan. Úgy voltam vele, hogy magyar állampolgár vagyok, van bejelentett lakcímem, ott is tartózkodtam. Hát mi baj lehet!? Gondoltam, amit kell azt tudom. Segítségem is volt, az édesanyám. Már csak szavaznom kell. Meg ahogy azt én elképzeltem…
A szomszéd utcába kellett menni egy iskolába. Gondoltam sima ügy lesz, hiszen közel is van, meg egy iskola az közintézmény. Vagy akadálymentes, vagy biztos létezik egy kulturált megoldás, hogy bejussak. Hát döntse el a tisztelt olvasó, ha az írásom végére ért, hogy helytálló volt-e a bizodalmam.
15 centiméteres küszöb és 15 lépcső – kerekesszékesként a szavazóhelyiség előtt
Tényleg nem kellett messzire menni, hiszen a szomszédos iskolában volt a kijelölt szavazóhely. Amikor az iskola bejárata elé értünk, 15 centiméteres küszöbbel, és 9–10 lépcsővel találtam magam szembe. Ekkor még úgy gondoltam, hogy biztos van valahol egy hátsó kapu, ahol majd simán be tudok menni. Ezt sem szeretem, de ez van. Sokszor találkoztam már ezzel a megoldással. Tévedtem. Nem jött a kulcsos ember azzal a felszólítással, hogy kövessem, Ő majd megmutatja, hol tudok bemenni szavazni.
Nem jött. Helyette egy sajnálkozó arc közeledett felénk. Azt mondta az arc tulajdonosa, hogy „nemsoká hozzák a lépcsőjárót, keresik”. Úgy értettem, hogy az épületben valahol, és most kapkodnak, hogy hol is van, vagy az indító kulcsát nem találják. Ez is nagyon sután nézett volna ki, de már nagyon sokszor szembesültem hasonló helyzettel. Azzal, hogy van technikai megoldás az „akadálymentességre”, de az adott helyen dolgozó személyzetnek fogalma nincs arról, hogy azt hogyan kell üzemeltetni.
Közintézményt nem lehet lépcsőjáróval akadálymentesíteni! Ami nem mellesleg a választókerületet járja…
Itt szeretném tisztázni, hogy egy közintézmény lépcsőjáróval való akadálymentesítése nem elfogadható. A lépcsőjárót semmiképpen nem lehet akadálymentesítésnek nevezni. Az akadály pillanatnyi áthidalásának igen, de itt kimerültek ennek a megoldásnak a keretei. Mégpedig azért kell ezt kijelenteni, mert lényegében nem csökkenti a felhasználó kiszolgáltatottságát. Az tény, hogy felkerül a mozgásában akadályozott személy a kívánt szintre – jó esetben; ugyanakkor a környezetének való kitettsége nem csökken. Sőt! Nem adja vissza azt a szabadságot, amivel egy járóképes személy természetes módon rendelkezik. A lépcsőjáróval nem lehet akadálymentesíteni közintézményt!
Na de lendüljünk túl ezen. Az aktuális kérdés ott és akkor az volt, hogy hol a lépcsőjáró? Kiderült, hogy jelenleg nincs az iskola épületében. Mint a véres kardot hordozzák körbe a választókerületben. Mikor, hol van rá szükség. Ezen a ponton már kellemetlenül éreztem magam és dühös voltam. Édesanyám is méltatlankodott, teljesen jogosan. Ekkor már 15 perce ott álltunk az iskola bejárata előtt és néztük, hogy a helyi lakosság ki-be járkál, és akadálytalanul él a jogával és szavaz.
A mozgóurna fontos, de hadd legyen csak egy választás!
Néhány gondolatot engedjenek meg a mozgóurna intézményéről. Ez egy szolgáltatás, amit lehet kérni, ha valaki úgy érzi, hogy az egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy megjelenjen a szavazásra kijelölt helyen. Egy lehetőség, amit opcionálisan lehet választani. Ekkor egy bizottság a szavazásra jogosult személy lakására kiviszi az urnát, ahol az érintett törvényesen a saját otthonában az urnába bedobhatja a voksát. Ez egy szükségszerű és nagyon fontos intézmény. Mindenképpen jó dolog. Ugyanakkor ez nem lehet kibúvó az akadálymentesség alól. Legfőképpen nem lehet táptalaja a szegregációnak. Ez a kijelentés túlzónak tűnhet, de meggyőződésem szerint nem az. A szavazás rítusában van egy furcsa kettősség. Az egyik legszigorúbban vett magánügy. A lelkiismerethez nagyon közelálló „princípium”, ami mindenkit megillet. Másrészt egy közösségi rítus is, amibe a nemzet minden tagjának joga van részt venni. Ezt a részvételt egy szelíden ösztönző kerettel jó támogatni. Hiszem, hogy egy szabad nemzetnek ez önérdeke. Gondolom ebből a pár gondolatból kiderült, hogy nem is szerettem volna élni a mozgóurna lehetőségével.
Ott tartottam, hogy vártuk, hogy a lépcsőjáró visszakerüljön az iskolába. Ha belegondolok, hogy aznap egy embernek az volt a feladata, hogy egész nap fuvarozza azt az eszközt… Nem lettem volna a helyében. Valahol ez is méltatlan az emberre és a népszavazás intézményére nézve is. Arról már nem is teszek említést, hogy a szavazni szándékozó fogyatékos állampolgárnak milyen érzés ez. A demokráciának ára van. Ezt illik megfizetni. Ahhoz, hogy mindenki azonos alapon élhessen a szavazás jogával ahhoz elengedhetetlen többek között a fizikai akadálymentesség. Ha az önkormányzatnak vagy az államnak nincs ilyen helyisége, akkor a magánszektortól ki kell bérelni a szükséges paraméterekkel bíró helyiséget.
Adódik a kérdés, hogy nem túlzás ez? Vegyük számba, hogy kiknek is fontos a fizikai akadálymentesség! Hadd legyek egy kicsit részrehajló, és elsőként a saját csoportomat említsem, a mozgásukban korlátozott embereket. Nekünk biztos, hogy kiemelkedően fontos. Ne hagyjuk ki a sorból az időseket sem, hiszen élemedett korban sokkal gyakoribb a mozgásszervi betegségekben szenvedők aránya. Aztán ott vannak azok, akik baleset vagy bármely ok miatt átmenetileg vagy tartósan szintén akadályoztatva vannak mozgásukban. Szerintem belátható, hogy már most a népesség egy jelentős hányadát számba vettük, és még tudnám folytatni a sort, például a babakocsis anyukákkal. Tehát kijelenthető, hogy a fizikai akadálymentesség nemcsak a mozgáskorlátozott személyeknek szükséges, hanem a társadalom széles rétegének is. Ellenben egy szakszerűen akadálymentesített környezet senkinek sem jelent hátrányt.
Nem lehet senkit a fizikai állapota miatt, abból kiindulva infantilizálni
Térjünk vissza a vasárnapi eseménysorozathoz! Ameddig az utcán vártunk, odajött hozzánk az iskola takarító nénije és a maga módján kifejezte, hogy mennyire sajnálja a helyzetet. Megérti, mert a szóhasználatával élve ő régen szociális gondozó volt. Megsimogatta a fejem, és mosolyogva azt mondta, hogy ne izguljak nem soká megérkezik a lépcsőjáró, nem lesz semmi baj… Bizonyára a jó szándék vezérelte és előjöttek benne a régi rutinok. Ugyanakkor ezt nem szabad engedni. Nem lehet senkit a fizikai állapota miatt, abból kiindulva infantilizálni. Nem létezik olyan ok, körülmény, ahol ez a magatartás megengedhető lenne. Tudom, hogy ez más kultúrát igényel és a meglévőt nehéz felülírni, de szükséges dolog. Ezt nem lehet megspórolni. A gyakorlatban azt jelenti, hogy példát mutatva minden esetben következetesen korrigálni kell a rossz rutint és a magatartásunkon keresztül be kell mutatni a helyes hozzáállást. Másként nem fog változni ez az attitűd.
A lépcsőjáró amúgy nem kompatibilis az elektromos kerekesszékkel – át kellett ülni egy másik kerekesszékbe
Végül megérkezett a lépcsőjáró, így elérhető távolságra került, hogy leadjam a szavazatomat. Gondoltam én. Kiderült ugyanis, hogy az én elektromos kerekesszékem nem kompatibilis a lépcsőjáróval. Volt a szerkezethez egy kerekesszék, abba át kellett ülnöm. Nyomatékosan megjegyzem, hogy ez több szempontból is rendkívül aggályos! Én át tudok ülni segítséggel, de valaki NEM. Másodszor, abba a kerekesszékbe csak aznap minimum egynél több ember ült bele. Van, akinek ez nem gond, de van, akiknek az. Szerintem nem etikus ilyennek kitenni bárkit is.
Bejutottam és szavazhattam! Egy olyan szavazóhelyiségben, ami a választási értesítőben és a választási iroda honlapján akadálymentesként volt feltüntetve. Másnap írtam a kerület polgármesterének egy panaszlevelet, melyben szépen, higgadtan leírtam a választáson tapasztaltakat. Ott is megfogalmaztam, hogy a lépcsőjáró elfogadhatatlan az aktív akadálymentesítésre. Még nem kaptam választ!
Nem hiszem, hogy a fogyatékos embernek feladata leellenőrizni a Rendszert, mielőtt élni szeretne a jogaival. Én nem szeretnék belenyugodni abba, hogy ez van, ennyire képes az ország. NEM! Nem csak ennyire vagyunk képesek. Világos definíciók kellenek. Mi az, hogy akadálymentesség, kinek, minek kell annak lennie? Ha ez kristálytisztán ki van dolgozva, akkor egyértelműen meg kell nevezni a felelősöket, a szankciókat, amiket következetesen alkalmazni kell. Radikális szabályok kellenek, kemény következményekkel, mindaddig ameddig nem épül be a kultúránkba, hogy közösségként tekintsünk magunkra, és meg nem születik a belső igény, hogy csak olyan közösségi megoldásokat engedjünk meg magunknak, amelyeket a társadalom minden tagja képes használni. Elég a kétfelé sántikálásból!
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Szavazz, ha tudsz. Humanitás, XLIV. évf. 6. sz. (2024. június), 3–4. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_06.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Félénk vagyok, de segíteni szeretnék!
Megjelent: Humanitás, 2024. június, 11. o. · a lapszám PDF-ben
A közelmúltban egy igen érdekes dolog történt velem. A boltban egy lány kifizette helyettem a vásárlásomat. Egy csokit. Most erre rá lehetne vágni, „Hogy a mázlista”! De valójában nem. Nagyon nem!
Mielőtt belekezdenék a történetbe, szeretnék néhány szóval bemutatkozni, és bepillantást adni az életfilozófiámba. Egy magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott középkorú ember vagyok. Ez annyit jelent, hogy szinte minden hétköznapi tevékenység végzéséhez kisebb-nagyobb segítségre van szükségem. Emellett igen nehezen érthető a beszédem. Ennek ellenére igyekszem aktív és produktív életet élni. Ehhez számomra és minden fogyatékos személy számára akadálymentes környezetre, megfelelő közösségi szolgáltatásokra, és olyan befogadó társadalomra van szükség, amely sokszínű életformában gondolkozik és az észszerű alkalmazkodás elve ismerős számára. Ezeket nem azért írtam le, hogy „menőzzek”, vagy valami ilyesmi, hanem mert ezek a történet szempontjából lényeges információk. Szerintem.
Vannak valóságok, melyeket nem lehet teljes egészében szavakba zárni.
Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a lánytól egy nagyon kedves gesztus volt, és a világért sem akarnám rossz színben feltüntetni Őt! Nem, nem ez a célom, ha rágondolok, bár semmit sem tudok róla, mégis jóleső érzések vannak bennem ránézve. Ennek ellenére ez az eset elindított bennem egy gondolatsort.
Értem én, hogy valószínűleg látta, ahogy próbálok segítséget kérni emberektől, azt is érzékelhette, hogy nehezen érthető a beszédem, még az is lehet, hogy meglátta, hogy koncentrációt igényel az elektromos kerekesszéket kordában tartanom. Megsajnált. Tenni szeretett volna valamit értem. Én értem? Na erre majd térjünk vissza!
Nem alap élelmiszert vettem, hanem csokit. Tehát, feltehetően nem azért fizette ki, mert szegénynek nézett. Luxus terméket vettem, legalábbis szerintem a csoki annak számít. Szeretem, mértékkel meg is eszem. Meg az is jó, hogy vannak olyan emberek körülöttem… Hogy is fogalmazzam meg? Akikre nem szólsz rá, ha háttal sarokkal berúgják a hűtőajtódat…, mert ott, annak, és tőle helye van. Ki van rakva a csoki, szabad préda annak, aki úgy érzi. Ennek köze nincs a hálához. Nem is tudom, hogy mihez van köze. Talán magunkhoz, az emberi kapcsolathoz, bizalomhoz. Vannak valóságok, amit nem lehet teljes egészében szavakba zárni.
Szerintem most sokan faragatlannak fognak tartani. Két hibát is elkövettem ebben az esetben. Nem tiltakoztam eléggé, hogy ne! Nagyon hamar történt, de ettől függetlenül hiba volt. Nem büszkeség miatt. Én a javak szabad áramlásában hiszek. Csak remélni tudom, hogy ez akkor sem változna, ha gazdag lennék. Bár abban a státuszban minden bonyolultabb.
Nagyon kedves gesztus volt a lánytól. Az a kár, hogy nem olyan kultúrájú társadalomban élünk, ahol természetes módon azt tudtam volna mondani, hogy „cserébe” meghívlak egy kávéra, és kérdezhetsz tőlem bármit, amit tudni szeretnél az állapotomról, vagy az életemről. Akkor lehet, hogy máskor szabadabban ki tudná fejezni a szíve szándékát, ha lát egy fogyatékos embert. Lenne akkor már annyi háttérismerete, hogy fel meri vállalni a segítés „kockázatát”.
Ahhoz, hogy megérts, le kell lassulnod!
A másik hiba, hogy azt mondtam neki, hogy köszönöm, és nem azt, szívesen… Nem csinált belőle ügyet, szerintem az eladón kívül, aki éppen nekem segített az önkiszolgáló kasszánál, senki nem vette észre, hogy helyettem fizetett. A lányt semmilyen formában nem szeretném elítélni. Jót akart tenni OLCSÓN. Én is, meg sokan csináljuk ezt. A szándék tiszta, csak ilyen-olyan okok miatt nem kerül bele a szükséges energia és bátorság. Nem a lány tehet erről. Felgyorsult az élet, én meg amúgy is lassabb voltam állapotomból kifolyólag. Ahhoz, hogy megérts le kell lassulnod. Nem egyszerű.
A másik, hogy ahol gondoskodáspolitikáról beszélnek, egy amúgy is paternalista közegben ott ez hat… Ott eggyel nehezebb kialakítani az egyenrangú partneri viszonyt. Sok fejtörést okozott számomra a történet írása közben, hogy vajon sikerül-e megfogalmaznom, amit szeretnék ezzel a kis írással átadni. Szeretném, ha minden ember szerves része lenne a társadalomnak függetlenül a fizikai állapotától. Szeretném, ha mernének segíteni nekem, és mernének segítséget kérni tőlem az emberek. Szeretném, ha elérné minden fogyatékos ember azokat a közösségi szolgáltatásokat, amelyek biztonságossá teszik az önálló, önrendelkező életüket. Szeretném, ha a fogyatékos emberek az össztársadalmi hányadukhoz képest lennének jelen az élet vérkeringésében. És akkor a lány nem lopva kifizeti a vásárlásomat, hanem miközben leveszi a polcról, amit vásárolni szeretnék, természetes módon megkérdezi tőlem, hogy nem láttam-e a pirospaprikát, mert ő nem találja.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Félénk vagyok, de segíteni szeretnék! Humanitás, XLIV. évf. 6. sz. (2024. június), 11. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_06.pdf (megtekintve: 2026. október 5.) -
Magad uram, mert a rendszer magadra hagy!
Az utcán hagyott cserben a vadonatúj kerekesszékem
Megjelent: Humanitás, 2024. május, 9–11. o. · a lapszám PDF-ben
Munkából hazafelé menet megállt alattam a másfél hónapos elektromos kerekesszékem. A kocsim. Ez lehetne egy mindennapi rossz szájízű sztori, de nem az! Mindenféle extrákkal meg van spékelve ez az eset. Elöljáróban csak annyit: próbálják meg úgy elképzelni ezt a szituációt, hogy mennek az úton, leáll az autójuk, nem létezik autómentő, nincs kit felhívni, és nem tudják elhagyni a kocsit, mert nem tudnak kiszállni belőle. Ráadásként a külvilág nem, vagy csak nagyon nehezen érti a beszédüket. Ugye így már sokkal „izgalmasabb” a történet!?
„Nem tudok járni, s nem maradhatok veszteg.” A költő szavai jól leírják életem summáját, mivel egy magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott ember vagyok, akinek fontos, hogy aktív és önrendelkező életet éljen.
Elektromos kerekesszékkel használom a közösségi közlekedést. Sajnos ezen még gyakran meglepődnek, mivel a fizikai és egyéb attribútumaim nem azt sugallják a társadalom jelentős részének, hogy jogokkal és kötelességekkel bíró ember vagyok, aki dolgozik, közlekedik stb. Csak akkor tudom ezeket művelni, ha megfelelő minőségű szolgáltatások és eszközök segítenek ebben. Ha ezek nincsenek, vagy nem a megfelelő módon működnek, akkor egyből kiszolgáltatott, és jogfosztott állapotba kerülhetek. A közelmúltban történt eset „jó” példa erre. Egy csütörtöki napon munka után tartottam hazafelé, mikor egyszer csak megállt alattam az akkor másfél hónapja újonnan kapott elektromos kerekesszékem. Az volt a szerencsém, hogy még közel voltam a munkahelyemhez, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) székházához, így tudtak segíteni a kedves munkatársaim. Egyébként meglehetősen nagy bajban lettem volna.
Amikor egy kollégám visszatolt a székemmel együtt a MEOSZ-ba, megpróbáltuk felhívni a céget, akitől származik a kocsim, és akinek szervizelési kötelezettsége van, mellesleg. Először nem vették fel, majd közölték, hogy külső helyszínen rendezvényük van, ezért majd holnap elviszik a szervizükbe, de hát mivel péntek lesz, ebből legkorábban hétfőn lehet bármi is, hétfőn fognak ránézni. Tehát minimum 4 napig kocsi nélkül leszek, gyakorlatilag bezárva a lakásomba.
Eközben a MEOSZ irodavezetője, akinek se keze, se lába, jobban mondva egy keze van, amivel szinte mindent megold, a kocsim alá feküdt, és igyekezett megtalálni a probléma okát, de nem sikerült életet csiholnia az elektromos kerekesszékembe. A MEOSZ szállító szolgálata vitt haza a kocsimmal együtt. Ezzel megkezdődött a bizonytalan ideig tartó házi őrizetem. Még az a szerencse, hogy lakáson belül nem ezt az eszközt használom helyváltoztatásra. Nagyon sok sorstársam nem is tud más eszközben megülni. Így nekik marad a több napig, akár több hétig tartó ágyban fekvés. Szerencsére csak egy vezeték csúszott ki a helyéből, ezért „már” hétfőn visszakaptam a működőképes elektromos kerekesszéket. De ez csak a derűs happy end, amihez kalandos út vezetett.
Alkalmas eszközzel az is proaktív, aki anélkül inaktív
Átélve ezt az esetet és a vele járó kiszolgáltatottságot a következő gondolatok formálódtak meg bennem. Meglehet, hogy némely gondolatfoszlány utópisztikusnak tűnhet, de én mégis nagyon erősen hiszem, hogy nem szabad lejjebb tenni a lécet.
Akkor válik valaki fogyatékos emberré, ha olyan környezettel találkozik, ami akadályt képez számára. A fogyatékosság ebből a nézőpontból nem több, csak egy rossz viszonyrendszer az adott személy és a környezete között.
Ezt az interakciót érdemes megváltoztatni, ha létre szeretnénk hozni egy inkluzív közösséget, társadalmat. Mint azt már említettem, magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok. Miért nem azt mondjuk, hogy magas támogatási igényű vagyok?
Az igény és a szükség között éles eltérés van ez esetben! Számomra eszközök kellenek ahhoz, hogy alapvető életjelenségeket képes legyek megvalósítani, például a helyváltoztatást. Ez egy szükséges dolog az élet fenntartásához. Másként fogalmazva egy alapjog. Szerintem az is belátható, hogy ilyen alapvető funkció pótlására egy robusztus eszköz kell, ami stabilan, megbízhatóan működik. Másfél hónapja kaptam egy új utcai elektromos kerekesszéket. A réginek lejárt a kihordási ideje. Ez is megérne egy misét… Sem az emberi létezés, sem a mozgáskorlátozottság nem egy statikus állapot. Előre meghatározni, hogy egy eszközt meddig kell használni… Ráadásul egy olyan eszközt, amit szükség szerint teljesen az egyénre szabni rendkívül bürokratikus, és igen költséges eljárás a felhasználónak. Igen merész, és szakmailag meglehetősen kétséges fix kihordási időt szabni.
No de térjünk vissza a rideg valósághoz, majd később álmodozzunk! 3–4 hónapos ügyintézés után meg is kaptam az állal irányítható elektromos kerekesszéket. Az állal irányíthatóságot egyedi méltányossági eljárásban kellett kérvényeznem, mert azt alapból nem támogatja az állam, csak néhány alapmodellt. Személyes szükségleteket, így szinte lehetetlen figyelembe venni. Ez azért is sajnálatos, mert ezeknek az eszközöknek nagyon borsos áruk van így is, úgy is. Sakkozni kell azzal, hogy például megerősített lábtartót vagy ergonomikus háttámlát kérjek-e inkább, mert a kettőnek együtt a valószínűsíthető önrésze egy átlag mozgáskorlátozott ember számára kifizethetetlen. Itt jegyzem meg, hogy az egyedi méltányossági kérelmek elbírálási szempontrendszere nem nyilvános, és meglehetősen homályos az elbírálás kimenetele. Ez nem jó, és nemcsak azért nem jó, mert állandó kényelmetlenséget okoz a felhasználónak egy nem egészen az egyéni igényeire szabott eszköz, hanem már középtávon is egészségügyi problémákat generálhat. Tehát a nap végén összességében tetemesebb számlát kap az állam.
Térjünk vissza az elektromos kerekesszékemhez. Megkaptam, nagyon örültem neki! Egészen addig, amíg másfél hónapos használat után egy csütörtök délután a munkából hazafelé egyszer csak megállt alattam a kocsi az utcán. (Az önrésszel tetemes összeget fizettem az eszközért!) Tudomásom szerint erre a helyzetre nincs rendszerszintű megoldás. Tehát ha egy mozgáskorlátozott ember alatt útközben megáll a közlekedését biztosító eszköze, nincs egy olyan központi szám, amit fel lehetne hívni, és ugyanúgy, mint az autómentő, kijönne valaki a helyszínre. A másik gyenge pont a márkaszervíz lassú reakció ideje. Én ebben is inkább a rendszerszintű problémát látom. A szabályzónak, tehát az államnak meglehetősen ügyesen kellene kijelölni azt a minőségbiztosítási rendszert, amely keretében minden résztvevőnek működnie kell a magas szintű, és etikus szolgáltatás érdekében. Ez két okból is kiemelkedően fontos. Az egyik, hogy ebben a szektorban nem igazán beszélgetünk versenyhelyzetről. Ha kellőképpen tájékozott a felhasználó, akkor elektromos kerekesszék tekintetében 8 évente választhat céget, és ahhoz tartozó típust. A cikluson belül nem igazán van kiugrási lehetősége. Ezért van az, hogy a rossz struktúra miatt egy kis jófejség is gyakran hálára indítja a mozgáskorlátozott embert, mert neki valaki az adott cégben elintézte, hogy például ne két hétig legyen eszköz nélkül, hanem „csak” 3–4 napig. Holott az lenne a normális, hogy 24 óra alatt megtörténne a javítás, vagy ha ez valamiért nem lehetséges, akkor cserekocsit biztosítanának a kliens számára.
Belátom, ez a vesszőparipám, de a kultúra hiányzik. Az, hogy én ebben a fizikai állapotban is képes vagyok egy erre alkalmas eszközzel közlekedni, az nem egy kegy bárki részéről, hanem egy jog, amivel élek. Ha ezzel a joggal külső körülmény miatt nem tudok élni, akkor jogsértés történik, amit a rendszernek mihamarabb meg kell tudni szüntetni. Szeretnék biztonságban élni. Szeretném, ha egy magas támogatási szükségletű embernek nem kellene szinte vakmerőnek lennie csak azért, mert aktív, önrendelkező életet kíván élni. Ne kelljen az önálló, és aktív életmód érdekében a bizonytalanságot bevállalnia. Egy fogyatékos embernek ahhoz, hogy ne jelentsen extra kockázatot kilépni a világba és részt venni az élet forgatagában, kellenének olyan közösségi szolgáltatások, amelyek hatékonyan képesek reagálni a váratlan problémákra. Így biztos vagyok benne, hogy sok érték a négy fal biztonságos fogságában reked. Működjenek az állam kötelességeit manifesztáló szolgáltatások! Ez lenne jó.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Magad uram, mert a rendszer magadra hagy! – Az utcán hagyott cserben a vadonatúj kerekesszékem. Humanitás, XLIV. évf. 5. sz. (2024. május), 9–11. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_05.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)