Az utcán hagyott cserben a vadonatúj kerekesszékem
Megjelent: Humanitás, 2024. május, 9–11. o. · a lapszám PDF-ben
Munkából hazafelé menet megállt alattam a másfél hónapos elektromos kerekesszékem. A kocsim. Ez lehetne egy mindennapi rossz szájízű sztori, de nem az! Mindenféle extrákkal meg van spékelve ez az eset. Elöljáróban csak annyit: próbálják meg úgy elképzelni ezt a szituációt, hogy mennek az úton, leáll az autójuk, nem létezik autómentő, nincs kit felhívni, és nem tudják elhagyni a kocsit, mert nem tudnak kiszállni belőle. Ráadásként a külvilág nem, vagy csak nagyon nehezen érti a beszédüket. Ugye így már sokkal „izgalmasabb” a történet!?
„Nem tudok járni, s nem maradhatok veszteg.” A költő szavai jól leírják életem summáját, mivel egy magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott ember vagyok, akinek fontos, hogy aktív és önrendelkező életet éljen.
Elektromos kerekesszékkel használom a közösségi közlekedést. Sajnos ezen még gyakran meglepődnek, mivel a fizikai és egyéb attribútumaim nem azt sugallják a társadalom jelentős részének, hogy jogokkal és kötelességekkel bíró ember vagyok, aki dolgozik, közlekedik stb. Csak akkor tudom ezeket művelni, ha megfelelő minőségű szolgáltatások és eszközök segítenek ebben. Ha ezek nincsenek, vagy nem a megfelelő módon működnek, akkor egyből kiszolgáltatott, és jogfosztott állapotba kerülhetek. A közelmúltban történt eset „jó” példa erre. Egy csütörtöki napon munka után tartottam hazafelé, mikor egyszer csak megállt alattam az akkor másfél hónapja újonnan kapott elektromos kerekesszékem. Az volt a szerencsém, hogy még közel voltam a munkahelyemhez, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) székházához, így tudtak segíteni a kedves munkatársaim. Egyébként meglehetősen nagy bajban lettem volna.
Amikor egy kollégám visszatolt a székemmel együtt a MEOSZ-ba, megpróbáltuk felhívni a céget, akitől származik a kocsim, és akinek szervizelési kötelezettsége van, mellesleg. Először nem vették fel, majd közölték, hogy külső helyszínen rendezvényük van, ezért majd holnap elviszik a szervizükbe, de hát mivel péntek lesz, ebből legkorábban hétfőn lehet bármi is, hétfőn fognak ránézni. Tehát minimum 4 napig kocsi nélkül leszek, gyakorlatilag bezárva a lakásomba.
Eközben a MEOSZ irodavezetője, akinek se keze, se lába, jobban mondva egy keze van, amivel szinte mindent megold, a kocsim alá feküdt, és igyekezett megtalálni a probléma okát, de nem sikerült életet csiholnia az elektromos kerekesszékembe. A MEOSZ szállító szolgálata vitt haza a kocsimmal együtt. Ezzel megkezdődött a bizonytalan ideig tartó házi őrizetem. Még az a szerencse, hogy lakáson belül nem ezt az eszközt használom helyváltoztatásra. Nagyon sok sorstársam nem is tud más eszközben megülni. Így nekik marad a több napig, akár több hétig tartó ágyban fekvés. Szerencsére csak egy vezeték csúszott ki a helyéből, ezért „már” hétfőn visszakaptam a működőképes elektromos kerekesszéket. De ez csak a derűs happy end, amihez kalandos út vezetett.
Alkalmas eszközzel az is proaktív, aki anélkül inaktív
Átélve ezt az esetet és a vele járó kiszolgáltatottságot a következő gondolatok formálódtak meg bennem. Meglehet, hogy némely gondolatfoszlány utópisztikusnak tűnhet, de én mégis nagyon erősen hiszem, hogy nem szabad lejjebb tenni a lécet.
Akkor válik valaki fogyatékos emberré, ha olyan környezettel találkozik, ami akadályt képez számára. A fogyatékosság ebből a nézőpontból nem több, csak egy rossz viszonyrendszer az adott személy és a környezete között.
Ezt az interakciót érdemes megváltoztatni, ha létre szeretnénk hozni egy inkluzív közösséget, társadalmat. Mint azt már említettem, magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok. Miért nem azt mondjuk, hogy magas támogatási igényű vagyok?
Az igény és a szükség között éles eltérés van ez esetben! Számomra eszközök kellenek ahhoz, hogy alapvető életjelenségeket képes legyek megvalósítani, például a helyváltoztatást. Ez egy szükséges dolog az élet fenntartásához. Másként fogalmazva egy alapjog. Szerintem az is belátható, hogy ilyen alapvető funkció pótlására egy robusztus eszköz kell, ami stabilan, megbízhatóan működik. Másfél hónapja kaptam egy új utcai elektromos kerekesszéket. A réginek lejárt a kihordási ideje. Ez is megérne egy misét… Sem az emberi létezés, sem a mozgáskorlátozottság nem egy statikus állapot. Előre meghatározni, hogy egy eszközt meddig kell használni… Ráadásul egy olyan eszközt, amit szükség szerint teljesen az egyénre szabni rendkívül bürokratikus, és igen költséges eljárás a felhasználónak. Igen merész, és szakmailag meglehetősen kétséges fix kihordási időt szabni.
No de térjünk vissza a rideg valósághoz, majd később álmodozzunk! 3–4 hónapos ügyintézés után meg is kaptam az állal irányítható elektromos kerekesszéket. Az állal irányíthatóságot egyedi méltányossági eljárásban kellett kérvényeznem, mert azt alapból nem támogatja az állam, csak néhány alapmodellt. Személyes szükségleteket, így szinte lehetetlen figyelembe venni. Ez azért is sajnálatos, mert ezeknek az eszközöknek nagyon borsos áruk van így is, úgy is. Sakkozni kell azzal, hogy például megerősített lábtartót vagy ergonomikus háttámlát kérjek-e inkább, mert a kettőnek együtt a valószínűsíthető önrésze egy átlag mozgáskorlátozott ember számára kifizethetetlen. Itt jegyzem meg, hogy az egyedi méltányossági kérelmek elbírálási szempontrendszere nem nyilvános, és meglehetősen homályos az elbírálás kimenetele. Ez nem jó, és nemcsak azért nem jó, mert állandó kényelmetlenséget okoz a felhasználónak egy nem egészen az egyéni igényeire szabott eszköz, hanem már középtávon is egészségügyi problémákat generálhat. Tehát a nap végén összességében tetemesebb számlát kap az állam.
Térjünk vissza az elektromos kerekesszékemhez. Megkaptam, nagyon örültem neki! Egészen addig, amíg másfél hónapos használat után egy csütörtök délután a munkából hazafelé egyszer csak megállt alattam a kocsi az utcán. (Az önrésszel tetemes összeget fizettem az eszközért!) Tudomásom szerint erre a helyzetre nincs rendszerszintű megoldás. Tehát ha egy mozgáskorlátozott ember alatt útközben megáll a közlekedését biztosító eszköze, nincs egy olyan központi szám, amit fel lehetne hívni, és ugyanúgy, mint az autómentő, kijönne valaki a helyszínre. A másik gyenge pont a márkaszervíz lassú reakció ideje. Én ebben is inkább a rendszerszintű problémát látom. A szabályzónak, tehát az államnak meglehetősen ügyesen kellene kijelölni azt a minőségbiztosítási rendszert, amely keretében minden résztvevőnek működnie kell a magas szintű, és etikus szolgáltatás érdekében. Ez két okból is kiemelkedően fontos. Az egyik, hogy ebben a szektorban nem igazán beszélgetünk versenyhelyzetről. Ha kellőképpen tájékozott a felhasználó, akkor elektromos kerekesszék tekintetében 8 évente választhat céget, és ahhoz tartozó típust. A cikluson belül nem igazán van kiugrási lehetősége. Ezért van az, hogy a rossz struktúra miatt egy kis jófejség is gyakran hálára indítja a mozgáskorlátozott embert, mert neki valaki az adott cégben elintézte, hogy például ne két hétig legyen eszköz nélkül, hanem „csak” 3–4 napig. Holott az lenne a normális, hogy 24 óra alatt megtörténne a javítás, vagy ha ez valamiért nem lehetséges, akkor cserekocsit biztosítanának a kliens számára.
Belátom, ez a vesszőparipám, de a kultúra hiányzik. Az, hogy én ebben a fizikai állapotban is képes vagyok egy erre alkalmas eszközzel közlekedni, az nem egy kegy bárki részéről, hanem egy jog, amivel élek. Ha ezzel a joggal külső körülmény miatt nem tudok élni, akkor jogsértés történik, amit a rendszernek mihamarabb meg kell tudni szüntetni. Szeretnék biztonságban élni. Szeretném, ha egy magas támogatási szükségletű embernek nem kellene szinte vakmerőnek lennie csak azért, mert aktív, önrendelkező életet kíván élni. Ne kelljen az önálló, és aktív életmód érdekében a bizonytalanságot bevállalnia. Egy fogyatékos embernek ahhoz, hogy ne jelentsen extra kockázatot kilépni a világba és részt venni az élet forgatagában, kellenének olyan közösségi szolgáltatások, amelyek hatékonyan képesek reagálni a váratlan problémákra. Így biztos vagyok benne, hogy sok érték a négy fal biztonságos fogságában reked. Működjenek az állam kötelességeit manifesztáló szolgáltatások! Ez lenne jó.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Magad uram, mert a rendszer magadra hagy! – Az utcán hagyott cserben a vadonatúj kerekesszékem. Humanitás, XLIV. évf. 5. sz. (2024. május), 9–11. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_05.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)