Megjelent: Humanitás, 2024. június, 11. o. · a lapszám PDF-ben
A közelmúltban egy igen érdekes dolog történt velem. A boltban egy lány kifizette helyettem a vásárlásomat. Egy csokit. Most erre rá lehetne vágni, „Hogy a mázlista”! De valójában nem. Nagyon nem!
Mielőtt belekezdenék a történetbe, szeretnék néhány szóval bemutatkozni, és bepillantást adni az életfilozófiámba. Egy magas támogatási szükségletű mozgáskorlátozott középkorú ember vagyok. Ez annyit jelent, hogy szinte minden hétköznapi tevékenység végzéséhez kisebb-nagyobb segítségre van szükségem. Emellett igen nehezen érthető a beszédem. Ennek ellenére igyekszem aktív és produktív életet élni. Ehhez számomra és minden fogyatékos személy számára akadálymentes környezetre, megfelelő közösségi szolgáltatásokra, és olyan befogadó társadalomra van szükség, amely sokszínű életformában gondolkozik és az észszerű alkalmazkodás elve ismerős számára. Ezeket nem azért írtam le, hogy „menőzzek”, vagy valami ilyesmi, hanem mert ezek a történet szempontjából lényeges információk. Szerintem.
Vannak valóságok, melyeket nem lehet teljes egészében szavakba zárni.
Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a lánytól egy nagyon kedves gesztus volt, és a világért sem akarnám rossz színben feltüntetni Őt! Nem, nem ez a célom, ha rágondolok, bár semmit sem tudok róla, mégis jóleső érzések vannak bennem ránézve. Ennek ellenére ez az eset elindított bennem egy gondolatsort.
Értem én, hogy valószínűleg látta, ahogy próbálok segítséget kérni emberektől, azt is érzékelhette, hogy nehezen érthető a beszédem, még az is lehet, hogy meglátta, hogy koncentrációt igényel az elektromos kerekesszéket kordában tartanom. Megsajnált. Tenni szeretett volna valamit értem. Én értem? Na erre majd térjünk vissza!
Nem alap élelmiszert vettem, hanem csokit. Tehát, feltehetően nem azért fizette ki, mert szegénynek nézett. Luxus terméket vettem, legalábbis szerintem a csoki annak számít. Szeretem, mértékkel meg is eszem. Meg az is jó, hogy vannak olyan emberek körülöttem… Hogy is fogalmazzam meg? Akikre nem szólsz rá, ha háttal sarokkal berúgják a hűtőajtódat…, mert ott, annak, és tőle helye van. Ki van rakva a csoki, szabad préda annak, aki úgy érzi. Ennek köze nincs a hálához. Nem is tudom, hogy mihez van köze. Talán magunkhoz, az emberi kapcsolathoz, bizalomhoz. Vannak valóságok, amit nem lehet teljes egészében szavakba zárni.
Szerintem most sokan faragatlannak fognak tartani. Két hibát is elkövettem ebben az esetben. Nem tiltakoztam eléggé, hogy ne! Nagyon hamar történt, de ettől függetlenül hiba volt. Nem büszkeség miatt. Én a javak szabad áramlásában hiszek. Csak remélni tudom, hogy ez akkor sem változna, ha gazdag lennék. Bár abban a státuszban minden bonyolultabb.
Nagyon kedves gesztus volt a lánytól. Az a kár, hogy nem olyan kultúrájú társadalomban élünk, ahol természetes módon azt tudtam volna mondani, hogy „cserébe” meghívlak egy kávéra, és kérdezhetsz tőlem bármit, amit tudni szeretnél az állapotomról, vagy az életemről. Akkor lehet, hogy máskor szabadabban ki tudná fejezni a szíve szándékát, ha lát egy fogyatékos embert. Lenne akkor már annyi háttérismerete, hogy fel meri vállalni a segítés „kockázatát”.
Ahhoz, hogy megérts, le kell lassulnod!
A másik hiba, hogy azt mondtam neki, hogy köszönöm, és nem azt, szívesen… Nem csinált belőle ügyet, szerintem az eladón kívül, aki éppen nekem segített az önkiszolgáló kasszánál, senki nem vette észre, hogy helyettem fizetett. A lányt semmilyen formában nem szeretném elítélni. Jót akart tenni OLCSÓN. Én is, meg sokan csináljuk ezt. A szándék tiszta, csak ilyen-olyan okok miatt nem kerül bele a szükséges energia és bátorság. Nem a lány tehet erről. Felgyorsult az élet, én meg amúgy is lassabb voltam állapotomból kifolyólag. Ahhoz, hogy megérts le kell lassulnod. Nem egyszerű.
A másik, hogy ahol gondoskodáspolitikáról beszélnek, egy amúgy is paternalista közegben ott ez hat… Ott eggyel nehezebb kialakítani az egyenrangú partneri viszonyt. Sok fejtörést okozott számomra a történet írása közben, hogy vajon sikerül-e megfogalmaznom, amit szeretnék ezzel a kis írással átadni. Szeretném, ha minden ember szerves része lenne a társadalomnak függetlenül a fizikai állapotától. Szeretném, ha mernének segíteni nekem, és mernének segítséget kérni tőlem az emberek. Szeretném, ha elérné minden fogyatékos ember azokat a közösségi szolgáltatásokat, amelyek biztonságossá teszik az önálló, önrendelkező életüket. Szeretném, ha a fogyatékos emberek az össztársadalmi hányadukhoz képest lennének jelen az élet vérkeringésében. És akkor a lány nem lopva kifizeti a vásárlásomat, hanem miközben leveszi a polcról, amit vásárolni szeretnék, természetes módon megkérdezi tőlem, hogy nem láttam-e a pirospaprikát, mert ő nem találja.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Félénk vagyok, de segíteni szeretnék! Humanitás, XLIV. évf. 6. sz. (2024. június), 11. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_06.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)