Megjelent: Humanitás, 2024. szeptember, 11–12. o. · a lapszám PDF-ben
Ezúttal egy szokatlan témát szeretnék körbejárni. A valóság egy olyan szeletét, amit sokszor véka alá rejtünk. Nincs is! Nevezetesen, az élet élvezete jár-e egy fogyatékos embernek? Ki lehet-e mondani, hogy például egy magas támogatási szükségletű mozgássérült ember alapszükségleteinek biztosítása annyi pénzbe és energiába kerül, hogy ezen felül egyszerűen irreális a szociális és kulturális kikapcsolódását is lehetővé tenni? Érzem, hogy ezzel a témával szinte már arcátlanul feszegetem a magyar valóság határait, noha csak az ENSZ Egyezmény gondolatterét igyekszem felölelni és bejárni.
A szóban forgó dokumentum – melyet Magyarország majd másfél évtizede ratifikált – egyik alapgondolata, hogy a fogyatékos embernek a többségi társadalommal azonos alapú hozzáférést kell biztosítani az élet MINDEN területéhez. Ennek ellenére nem az történik, hogy sorra épülnek ki azok a közösségi szolgáltatások, amelyek segítenék a fogyatékos ember mindennapi életét, ezáltal felszabadítva azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé tennék a barátokkal való kikapcsolódást. A barátokat kell bevonni a mindennapi élet fenntartásába, az állam által finanszírozott elégtelen szolgáltatások miatt. Mivel mindenkinek véges az ideje, és az energiája így nehéz megoldani a kikapcsolódást egy magas támogatási szükségletű embernek.
Életszemléletem szerint valóban hasznos a hála az ember életében. Egyszerűen boldogabbá, elégedettebbé teszi a mindennapokat. Szerintem, a hála azért is jó, mert segít önmagunkat és a helyzetünket a reális helyén kezelni. Szóval, én igyekszem hálás lenni mindazért, amivel élhetek. Nem mindig sikerül, de igyekszem. A fogyatékosság vagy segíti, vagy éppen, hogy gyengíti a hálát az ember életében. Mindkettőre láttam már példát a saját életemben is.
Ugyanakkor a kikapcsolódás hiánya, vagy a mindennapok monoton szürkesége megnehezíti megőrizni a pozitív hozzáállást az élethez. Ez független az ember fizikai adottságaitól. Nem gondolok nagy dolgokra. Meginni egy jó kávét egy kávézóban, egyet úszni, vagy éppen elmenni egy moziba. Ezek a többségi társadalom szerencsésebb részének könnyen megugorható dolgok, igazából csak elhatározás és pénz kérdése. Mi van akkor, ha nemcsak a pénztárca szab határt a kikapcsolódásnak, hanem a saját fizikai korlátod.
Ahhoz, hogy egy fogyatékos ember élete ne csak funkcionális legyen, túl azon, hogy ő maga is motivált legyen abban, hogy keresse a kikapcsolódási lehetőségeket, nagyon sok múlik a szűkebb és tágabb környezeten. Ezekre igyekszem példákat hozni ebben az írásban.
Apróság, de nekem fontos, ezért ezzel kezdem. Majd két éve költöztem oda, ahol most lakom.
Van már három hely az 1 km-es körzetemben ahová el tudok menni akár egyedül is például inni egy kávét. Ez elsőre talán nem tűnik említésre méltónak, pedig a zárt társadalmi berögződéseinket alapul véve nem egy mindennapi jelenség. Már nem egyszer jöttem ki olyan vendéglátó egységből, ahol vagy nem láttak szívesen, vagy nem is szolgáltak ki. Most inkább a jó példát szeretném kihangsúlyozni. Nemrég nyílt Budapesten a Nagykörúton egy kávézó. A bejáratánál van két lépcsőfok. Az ott dolgozó hölgyek egyszer a saját erejüket latba vetve segítettek bejutni oda. Majd ezek után elintézték, hogy legyen ott egy mobil rámpa. Így már nagyobb nehézség nélkül be tudok menni, ha szeretnék inni egy jó kávét, vagy ennék egy jó sütit. Apróságnak tűnik, pedig nem az. Nem mindent fentről, az államtól kell várni. Az államnak sokféle kötelessége van ezen a területen is, ugyanakkor egy jól működő társadalom képes függetlenül, önálló „testként” is működni. Akar, és képes is önállóan cselekedni. Én ezt látom ebben. Nyilván az üzemeltetők, így biztos nem gondolták át. Ők „csak” azt szerették volna elérni, hogy akadály nélkül be tudjak menni a kávézóba a többi vendéggel együtt. Akadálymentesítettek, és ezen túlmenően még rendszeresen alkalmazzák az észszerű alkalmazkodás elvét, mert a fogyatékosságom mértékéből kifolyólag a fizikai akadálymentesség ténye még elégtelen számomra ahhoz, hogy azonos mértékben hozzáférjek a hely szolgáltatásaihoz. Ehhez szükséges, hogy az észszerű alkalmazkodás elvét alkalmazva kvázi észszerű keretek között kibővítsék, vagy inkább hozzám alakítsák a kiszolgálást. Mindez leírva sokkal bonyolultabbnak tűnik, mint amilyen a gyakorlatban valójában.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Fogyatékosság és életminőség: a kikapcsolódáshoz való jog határai. Humanitás, XLIV. évf. 9. sz. (2024. szeptember), 11–12. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2024_09.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)