Megjelent: Humanitás, 2024. július, 15–16. o. · a lapszám PDF-ben
Egy magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok, akinek fontos az aktív és önrendelkező élet. Nem tudok járni, nem tudok idegenek számára érthetően beszélni. Ennek ellenére elektromos kerekesszékkel önállóan tömegközlekedek, munkába járok, intézem az ügyeimet, bevásárlok. Mindeközben gyakran kerülök vicces, és kevésbé vicces helyzetekbe. Olyan két vagy több szereplős szituációk ezek, ahol mindegyik fél válaszút elé kerül. Megküzd az élet adta helyzettel, vagy elkerüli? Erre hozok most egy példát a mindennapokból.
A felnőtt lét egy alapjellemzője az öngondoskodás. Ebbe sok minden beletartozhat, például a bevásárlás is. A napi bevásárlás munka után egy olyan rutintevékenység, amit minden átlagember végez. A fogyasztói társadalom velejárója. Azon lehet lamentálni, hogy ez jó vagy nem, de kétségtelen, hogy a társadalom szerencsésebb része szinte mindennap megfordul egy boltban. Az életünk része.
Egyszerű tevékenység. Megyünk a boltba, kiválasztjuk amire úgy érezzük, hogy szükségünk van, és ha megengedi a pénztárcánk megvesszük, kifizetjük és már a miénk is. Megehetjük vagy használhatjuk. Így működik a világ. Mi van ebben olyan érdekes!?
Most képzeljük el ezt a folyamatot úgy, hogy mindenféle általunk leküzdhetetlen, vagy csak nehezen leküzdhető akadályok nehezítenék. Nem egyszer, úgymond kihívásként, hanem mindig, alapértelmezettként. Munka után bemegy a boltba, hogy vegyen valamit vacsorára. Ilyenkor már nem ritkán fáradt és éhes. Menne már haza.
Csakhogy azt tapasztalja, hogy a kiszemelt árucikkekhez nem tud hozzáférni a vásárlótársaival ellentétben. Ráadásul úgy tűnik, hogy furamód láthatatlan a vásárlóközönség, és ami még furább, az eladók nagy része előtt. Ezt abból következteti ki, hogy amikor segítséget szeretne kérni, például, hogy két tejet tegyenek a kerekesszék hátsó részébe, nem hallják meg. Sőt, nem is látják meg!
Minden más, de mégis ugyanaz
Persze látnak, csak nem szeretnének egy kicsit sem kimozdulni a komfortzónájukból. Szeretnék kikerülni az inkompetencia érzését. Az az igazság, hogy még mindig alulreprezentáljuk magunkat, mi, fogyatékos emberek a mindennapi életben. Így a többségi társadalom nehezebben tanulja meg azt, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy nálam minden más, de minden mégis ugyanaz.
Másképpen mozgok, beszélek, mások a gesztusaim. Minden más, de lényegében minden ugyanaz. Ezt meglátni nem egy evidens dolog, valakinek könnyebben megy, másoknak viszont meg kell dolgozni ezért a látásmódért. Vannak, akik soha nem tudják leküzdeni ezzel kapcsolatban az averziójukat. Ez sajnálatos, de szerintem a sokszínűségre hivatkozva megértőnek kell lenni. A lényeg, hogy legyen meg a kritikus tömeg, aki képes elfogadni a fogyatékosságot, mint az élet természetes jelenségét. Ha ez megvan, akkor kovászként fog hatni az egész társadalom szövetére. Ennek kialakításában szerintem mi fogyatékos emberek sokat tudunk tenni. Ki kell menni, bele kell menni a világba. Észszerű keretek között szerintem dolgunk felvállalni ennek a kockázatát. Hiszen nem feltétlenül rosszindulat vezérli a pénztárost, amikor kinyilvánítja, hogy szerinte egy ennyire fogyatékosnak nem lenne szabad egyedül járkálnia. Nem kétséges, hogy elfogadhatatlan ez az álláspont. Én csak azt mondom, hogy ez az esetek 99%-ban nem egy megalapozott vélemény, és nem irányul a személy ellen, hanem egy rossz menekülési útvonal, amit többszöri szembesítéssel fel lehet oldani.
„Ezt, hogyan engedhették el egyedül ilyen állapotban?!”
Ha mégis sikerül beszerezni a kívánt cikkeket, és mész fizetni, akkor a kasszában ülők rémülten kérdezik félhangosan egymástól, hogy „Ezt, hogyan engedhették el egyedül ilyen állapotban?!” Most kedves olvasó, aki felháborítónak tartod ezt (ami egyébként az is), kicsit nézz magadba velem együtt! Amikor az utcán megszólít egy szokatlan külsejű ember és segítséget kér… Talán meg sem halljuk, hogy mit szeretne, de máris hárítunk, hogy ne… Lehetőleg a látóterünkből is kerüljön ki, mert veszélyesnek érezzük a kis világunkra nézve. Én meg ott állok, vagyis ülök a sorban, és könyörtelenül közeledek. Kell velem foglalkoznia. Értem, hogy igazából saját magát védve és sajnálva az jön ki a száján, hogy „Ezt nem lett volna szabad egyedül elengedni”, de nincs igaza. Kérlelhetetlenül közeledek felé, ahogy halad a sor. Igyekszem vele szépen és egyszerűen kommunikálni, ezzel is próbálom megmutatni neki, hogy én is csak egy ember vagyok, egy vevő, aki most nála fogja kifizetni a vásárlását. Igen, bánt, hogy sokszor jobban oda kell tennem magam a különböző helyzetekben azért, hogy megkapjam azt az „indulási pozíciót”, amit jó esetben egy tipikus fejlődésű ember alapul megkap.
Ugye ez a sztori nem hangzik túl jól!? Szerintem sem, de ez is hozzá tartozik egy fogyatékos személy mindennapjaihoz. Minél súlyosabb fogyatékossággal él, annál nagyobb az esélye, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekbe keveredik, pedig csak elfogyott a kenyere otthon…
Van olyan bolt, ahol az eladók észszerűen alkalmazkodnak
Nézzünk egy másik változatot! Szerencsére van olyan bolt, ahol „meglátnak”, és ahol elkezdenek megérteni, és megteszik azokat az „intézkedéseket”, amelyek ahhoz kellenek, hogy egyenrangú vásárló lehessek. Nem azért, mert az ott dolgozók szerencsés csillagzat alatt születtek és eleve birtokában voltak a tudásnak, hogyan segítsenek nekem. Úgy vélem, hogy én már olyan szinten vagyok mozgássérült és beszédhibás, hogy ha megjelenek valahol, és aktívan működni szeretnék, például használni szeretném a hely közösségi funkcióit, tehát egy boltban be szeretnék vásárolni, akkor arra valahogy reagálnia kell a környezetnek. Vagy igyekszik partnerként becsatlakozni a folyamatba vagy elutasít, és felveszi a passzívitás páncélját. Szerencsére ennek az üzletnek a munkatársai felvették a helyzet által eléjük dobott kesztyűt, és elkezdtek partnerként segíteni a bevásárlás folyamatában. Önkéntelenül elkezdték a törvény szellemében alkalmazni az észszerű alkalmazkodás elvét.
Ez az említett elv az akadálymentes épített környezetre tud csak építeni. Például, ha fizikailag nem lenne akadálymentes az említett üzlet, akkor hiába lennének segítőkészek az ott dolgozók, és mondjuk egy általam készített lista alapján nagyon kedvesen kihoznák a vásárolni kívánt árut. Akkor sem teljesülne az azonos alapon való hozzáférés elve. Tehát az észszerű alkalmazkodás nem tudja kiváltani az akadálymentesség követelményét. Az akadálymentességnek eleve adottnak kell lenni minden közösségi térben. Az észszerű alkalmazkodás pedig akkor tud életbe lépni, ha ebben az akadálymentes térben megjelenik egy fogyatékos személy.
Személyesen én azért szeretek oda járni vásárolni, mert ott, abban a szituációban nem érzem akadálynak azt a tényt, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Tanultam és olvastam arról a felfogásról, miszerint a fogyatékosság csak egy társadalmi konstruktum. Amely akkor ölt valóságot, ha a személy károsultsága találkozik egy nem akadálymentes közeggel. Ez nagyon elméletinek hangzik, de lényegében igaz, és például ebben a boltban mindennapi valósággá vált. Én ott a bolt területén lényegében nem vagyok fogyatékos ember, mert a többséggel azonos alapon hozzáférek a hely minden szolgáltatásához.
E cikk írása előtt megkérdeztem az ott dolgozó hölgyeket és urakat arról, hogy mi a legnehezebb a segítésemben. A kommunikációt emelték ki, ami a legnagyobb kihívást jelenti a számukra. Itt említeném meg, hogy erősen beszédhibás vagyok. Nehéz érteni a beszédemet. Bár már nagyon ügyesek, de mégis azt mondják, számukra a legnagyobb stressz abból ered, hogy megértik-e, amit mondok. Ebből is látszik, hogy milyen fontos lenne, ha minél jobban elterjednének a kommunikációt segítő AAK eszközök. A MEOSZ már sokat tett ennek érdekében, ugyanakkor mindenképpen rendszerszintű beavatkozás kellene ahhoz, hogy minden fogyatékos személynek a mindennapi rutinjába beépüljön ezeknek az eszközöknek a készségszintű használata.
Kiss Csaba
Hivatkozás: Kiss Csaba: Együtt egy befogadó világ felé. Humanitás, XLIV. évf. 7. sz. (2024. július), 15–16. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/09/humanitas_2024_07-1.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)