Szavaink és tetteink

Written by

in

Megjelent: Humanitás, 2024. november, 5–6. o. · a lapszám PDF-ben


A mindennapokban gyakran mondunk ki olyan szakszavakat, amelyek tárgyilagosan leírják azt a víziót, azt a környezetet, ahol és ahogyan szeretnénk élni. Akadálymentesség, inkluzív társadalom, hozzáférhetőség, észszerű alkalmazkodás, hosszan sorolhatnám. Megkönnyítik a munkát, lehetővé teszik a szakmai párbeszédet. Most arra szeretnék választ találni, hogy min múlik, hogy a szavainkból ne csak paragrafusok és rendeletek szülessenek, hanem jó gyakorlatok is, amelyek aztán beépülnek a mindennapi életünkbe.

Úgy érzem, gyakran túlgondoljuk a dolgokat, pedig olykor apróságokon, gesztusokon múlik, hogy lényegesen jobbá tegyük valaki napját, vagy javítsunk a körülményein. Például munkába rohanás közben van-e idő, energia beazonosítani, hogy egy furán beszélő ember mit kíván közölni velem? Azzal, hogy fogadom és viszonzom a köszönését, bevonom vagy benntartom őt az általános társadalmi közösségben. Ez nagyon lényeges, mert a közösség fenntartásáért minden esetben tenni kell. A fogyatékossággal élő emberek esetében ez még fokozottabban igaz. Szerintem nem emberek halmaza egy társadalom, hanem emberekből álló közösségek halmazából tud felépülni. Egy fogyatékos embernek kiemelten szüksége van arra, hogy kapcsolata legyen a társadalom tagjaival, bár a fogyatékosságából fakadó korlátok és a közösségi szolgáltatások elégtelensége gyérebb személyközi interakciókat, illetve kapcsolatot eredményez. Megjegyezem, manapság ez a jelenség már túlcsordult a fogyatékosság falain, és már széles tömeget sújt. Lehetséges, hogy mi fogyatékos emberek vagyunk a társadalom „planktonjai”, akik bizonyos társadalmi folyamatokat előbb érzékelünk? Nem tudom ezt bizonyítani, de ha így van, az is alátámasztaná azt, hogy érdemes figyelni egymásra, hiszen visszahat. Az, hogy miként gondolkodik és cselekszik egy társadalom a sérülékenyebb rétegeit illetően, az visszahat önmagára. Érdemes lenne olyan szociálpolitikát művelni, amely szem előtt tartja ezt. Ugyancsak hasznos lenne nekünk, mindennapi embereknek olyan életszemléletet magunkra ölteni, amely szintén tükrözi ezt a szemléletet. Minden egyes élethez jár egy adag hatalom, a szó jó értelmében. Hatalom arra, hogy emeljük, vagy romboljuk a környezetünk minőségét, és befogadóképességét. Úgy hiszem, nincs semlegesség, csak vagy-vagy felállás létezik.

Inkluzív társadalom

Az írás elején említettem, hogy vannak szavaink, amelyek segítenek meghatározni, leírni az elérni kívánt világot. Az egyik ilyen kulcsszavunk az inkluzív társadalom. Többek között ez kell ahhoz, hogy minden embernek azonos alapú hozzáférése legyen az élet minden területéhez, függetlenül a fizikai vagy mentális állapotától. Mit is takar ez a „misztikus” fogalom? Az inkluzív társadalom olyan közösség, amely minden tagját egyenlő értékűként ismeri el, és olyan környezetet teremt, amelyben mindenki részt vehet a társadalmi, gazdasági és kulturális életben, függetlenül fizikai képességeitől, nemi identitásától, etnikai származásától vagy egyéb különbségektől. Az inkluzivitás célja, hogy ne csak elfogadjuk, hanem támogassuk és tiszteletben tartsuk a sokféleséget, és erőforrásként nézzünk rá. Egy inkluzív társadalom felismeri és csökkenti azokat a fizikai, jogi és társadalmi akadályokat, amelyek hátráltatják az embereket, így segítve a közösség minden tagjának teljes értékű részvételét. Az inkluzivitás hosszú távon gazdagabb és igazságosabb társadalmat hoz létre, ahol a közösség tagjai kölcsönösen támogatják egymást, és közös erőfeszítéssel építenek egy fenntartható és empatikus jövőt. Mit is jelent ez a mindennapokra nézve?

Nem kell senkinek sem megoldania a másik ember életét. Ha valaki egy vak személyt átkísér a zebrán, vagy ajtót nyit egy mozgáskorlátozott embernek, ettől még nem lesz az ő felelőssége az, hogy azt követően mi történik az adott személlyel. Szerintem sokan ezért nem mernek segíteni. Nem mondom, hogy ez a félelem teljesen alaptalan, de a segítségnyújtásnak is van kultúrája, ami akkor tud gyökeret ereszteni a mindennapjainkban, a társadalmunkban, ha elkezdjük művelni, csinálni, tenni. E téren nemcsak a többségi társadalomnak van hova fejlődnie, hanem nekünk, fogyatékos embereknek is. Persze ne hagyjuk figyelmen kívül az állam szerepét, felelősségét sem. Már csak azért sem, mert az államnak kellene egy olyan ellátórendszert létrehoznia és megfelelő garanciákkal működtetnie, amely a híres Maslow-piramis, ami az emberi szükségleteket rangsorolja – alsóbb szintjeit, vagyis az alapvető szükségleteket képes elfogadható szinten, stabilan kielégíteni. Erre ma nem képes. Ezért is szükséges tudatosítani: az, hogy valaki egy fogyatékossággal élő embert átkísér a zebrán, vagy segít neki összeszedni a vásárolnivalót, mert éppen ő van ott, nem vonja maga után, hogy a következő zebrán való átkelés is az ő feladata lenne, vagy hogy a megvásárolt dolgokból miként lesz vacsora.

Csak ott, és az adott helyzetben…

Ha azt érzi mégis az alkalmi segítő, hogy „támaszt keresve nyúlik kacs…” (Koczor Tamás: Itt felejtettek, ifjúsági ének), hiszen a fogyatékos ember is része szeretne lenni, vagy maradni a mindennapi életnek, akkor ez nem azt jelenti, hogy keveset tett és cserbenhagyó. Az esetek döntő többségében a rendszerhiba egyik következményét tapasztalja. Nem a személyének szól. A közösségi szolgáltatások hiánya, vagy elégtelen volta okozza. Nem tudja, és nem is feladata megoldani ezt! „Csak” ott, abban az adott helyzetben van „hatalma” úgy dönteni, hogy segít-e vagy sem megoldani azt a feladatot. Mindkettőnek van következménye.

Egy kis példával szeretnék rávilágítani, hogy mire is gondolok. A Keleti pályaudvarnál mentem át elektromos kerekesszékemmel a zebrán. Eléggé iparkodni kell, rövid ideig van zöld, és nagy a forgalom. Az úttest közepén véletlenül elengedtem az elektromos kerekesszék joystickját. A következő pillanatban egy kezet láttam megjelenni a botkormánynál, ami elkezdte a joystickot céltudatosan irányítani. Így a tömeggel együtt én is átjutottam a túloldalra. Ezek után ment tovább a pillanatnyi segítőm, úgy kiabáltam utána, hogy köszönöm. Ő meg visszanézett és azt mondta, hogy szívesen.

Végezetül egy kérdést szeretnék felvetni. Vajon, ha mindez általános normaként létezne, akkor nem lenne-e jelentősen biztonságosabb az élet mindenki számára? Nem azt állítom, hogy amikor segítünk a másiknak, azt azzal a tudattal tesszük, hogy alkalomadtán majd nekünk is segítenek. Nem, ez furcsa is lenne, és nem is úgy működik, mint az egyszer egy. Kellenek a törvények, a jogi garanciák. Nagyon fontos, hogy bástyaként védelmezzenek minket. Ennek ellenére én akkor leszek nyugodt, akkor fogom biztonságban érezni magam, ha nem a paragrafus áll őrt a befogadó, inkluzív társadalmunk felett, hanem maga a társadalom fogja feloldani vagy átalakítani az említett normarendszerrel ellentétes dolgokat, jelenségeket. Ettől az optimális állapottól még elég távol vagyunk, de minden tett, amely összhangban van ezekkel, egy-egy lépés egy biztonságosabb, emberibb világ felé.

Kiss Csaba


Hivatkozás: Kiss Csaba: Szavaink és tetteink. Humanitás, XLIV. évf. 11. sz. (2024. november), 5–6. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2026/01/humanitas_2024_11.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)

← Vissza a cikkekhez