Szavazz, ha tudsz

Written by

in

Megjelent: Humanitás, 2024. június, 3–4. o. · a lapszám PDF-ben


2024. június 9-én szavazott Európa, szavazott Magyarország, így hát szavaztam én is. Éltem az általános szavazati jogommal. Ez az esetemben nem olyan egyszerű, ugyanis magas támogatási szükségletű mozgássérült ember vagyok. Elektromos kerekesszékkel közlekedek, és a kezeimet sem tudom rendeltetésszerűen használni. Valamint erősen beszédhibás is vagyok, ezért igen nehezen érthető a beszédem. Hogy François Villon szavaival éljek, „Befogad és kitaszít a világ”.

Ilyen-olyan okok miatt szombaton még hezitáltam, de végül is leadtam a voksaimat. Ebből az is következik, hogy a nevezetes nap előtt nem voltam túl aktív erre vonatkozóan. Úgy voltam vele, hogy magyar állampolgár vagyok, van bejelentett lakcímem, ott is tartózkodtam. Hát mi baj lehet!? Gondoltam, amit kell azt tudom. Segítségem is volt, az édesanyám. Már csak szavaznom kell. Meg ahogy azt én elképzeltem…

A szomszéd utcába kellett menni egy iskolába. Gondoltam sima ügy lesz, hiszen közel is van, meg egy iskola az közintézmény. Vagy akadálymentes, vagy biztos létezik egy kulturált megoldás, hogy bejussak. Hát döntse el a tisztelt olvasó, ha az írásom végére ért, hogy helytálló volt-e a bizodalmam.

15 centiméteres küszöb és 15 lépcső – kerekesszékesként a szavazóhelyiség előtt

Tényleg nem kellett messzire menni, hiszen a szomszédos iskolában volt a kijelölt szavazóhely. Amikor az iskola bejárata elé értünk, 15 centiméteres küszöbbel, és 9–10 lépcsővel találtam magam szembe. Ekkor még úgy gondoltam, hogy biztos van valahol egy hátsó kapu, ahol majd simán be tudok menni. Ezt sem szeretem, de ez van. Sokszor találkoztam már ezzel a megoldással. Tévedtem. Nem jött a kulcsos ember azzal a felszólítással, hogy kövessem, Ő majd megmutatja, hol tudok bemenni szavazni.

Nem jött. Helyette egy sajnálkozó arc közeledett felénk. Azt mondta az arc tulajdonosa, hogy „nemsoká hozzák a lépcsőjárót, keresik”. Úgy értettem, hogy az épületben valahol, és most kapkodnak, hogy hol is van, vagy az indító kulcsát nem találják. Ez is nagyon sután nézett volna ki, de már nagyon sokszor szembesültem hasonló helyzettel. Azzal, hogy van technikai megoldás az „akadálymentességre”, de az adott helyen dolgozó személyzetnek fogalma nincs arról, hogy azt hogyan kell üzemeltetni.

Közintézményt nem lehet lépcsőjáróval akadálymentesíteni! Ami nem mellesleg a választókerületet járja…

Itt szeretném tisztázni, hogy egy közintézmény lépcsőjáróval való akadálymentesítése nem elfogadható. A lépcsőjárót semmiképpen nem lehet akadálymentesítésnek nevezni. Az akadály pillanatnyi áthidalásának igen, de itt kimerültek ennek a megoldásnak a keretei. Mégpedig azért kell ezt kijelenteni, mert lényegében nem csökkenti a felhasználó kiszolgáltatottságát. Az tény, hogy felkerül a mozgásában akadályozott személy a kívánt szintre – jó esetben; ugyanakkor a környezetének való kitettsége nem csökken. Sőt! Nem adja vissza azt a szabadságot, amivel egy járóképes személy természetes módon rendelkezik. A lépcsőjáróval nem lehet akadálymentesíteni közintézményt!

Na de lendüljünk túl ezen. Az aktuális kérdés ott és akkor az volt, hogy hol a lépcsőjáró? Kiderült, hogy jelenleg nincs az iskola épületében. Mint a véres kardot hordozzák körbe a választókerületben. Mikor, hol van rá szükség. Ezen a ponton már kellemetlenül éreztem magam és dühös voltam. Édesanyám is méltatlankodott, teljesen jogosan. Ekkor már 15 perce ott álltunk az iskola bejárata előtt és néztük, hogy a helyi lakosság ki-be járkál, és akadálytalanul él a jogával és szavaz.

A mozgóurna fontos, de hadd legyen csak egy választás!

Néhány gondolatot engedjenek meg a mozgóurna intézményéről. Ez egy szolgáltatás, amit lehet kérni, ha valaki úgy érzi, hogy az egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy megjelenjen a szavazásra kijelölt helyen. Egy lehetőség, amit opcionálisan lehet választani. Ekkor egy bizottság a szavazásra jogosult személy lakására kiviszi az urnát, ahol az érintett törvényesen a saját otthonában az urnába bedobhatja a voksát. Ez egy szükségszerű és nagyon fontos intézmény. Mindenképpen jó dolog. Ugyanakkor ez nem lehet kibúvó az akadálymentesség alól. Legfőképpen nem lehet táptalaja a szegregációnak. Ez a kijelentés túlzónak tűnhet, de meggyőződésem szerint nem az. A szavazás rítusában van egy furcsa kettősség. Az egyik legszigorúbban vett magánügy. A lelkiismerethez nagyon közelálló „princípium”, ami mindenkit megillet. Másrészt egy közösségi rítus is, amibe a nemzet minden tagjának joga van részt venni. Ezt a részvételt egy szelíden ösztönző kerettel jó támogatni. Hiszem, hogy egy szabad nemzetnek ez önérdeke. Gondolom ebből a pár gondolatból kiderült, hogy nem is szerettem volna élni a mozgóurna lehetőségével.

Ott tartottam, hogy vártuk, hogy a lépcsőjáró visszakerüljön az iskolába. Ha belegondolok, hogy aznap egy embernek az volt a feladata, hogy egész nap fuvarozza azt az eszközt… Nem lettem volna a helyében. Valahol ez is méltatlan az emberre és a népszavazás intézményére nézve is. Arról már nem is teszek említést, hogy a szavazni szándékozó fogyatékos állampolgárnak milyen érzés ez. A demokráciának ára van. Ezt illik megfizetni. Ahhoz, hogy mindenki azonos alapon élhessen a szavazás jogával ahhoz elengedhetetlen többek között a fizikai akadálymentesség. Ha az önkormányzatnak vagy az államnak nincs ilyen helyisége, akkor a magánszektortól ki kell bérelni a szükséges paraméterekkel bíró helyiséget.

Adódik a kérdés, hogy nem túlzás ez? Vegyük számba, hogy kiknek is fontos a fizikai akadálymentesség! Hadd legyek egy kicsit részrehajló, és elsőként a saját csoportomat említsem, a mozgásukban korlátozott embereket. Nekünk biztos, hogy kiemelkedően fontos. Ne hagyjuk ki a sorból az időseket sem, hiszen élemedett korban sokkal gyakoribb a mozgásszervi betegségekben szenvedők aránya. Aztán ott vannak azok, akik baleset vagy bármely ok miatt átmenetileg vagy tartósan szintén akadályoztatva vannak mozgásukban. Szerintem belátható, hogy már most a népesség egy jelentős hányadát számba vettük, és még tudnám folytatni a sort, például a babakocsis anyukákkal. Tehát kijelenthető, hogy a fizikai akadálymentesség nemcsak a mozgáskorlátozott személyeknek szükséges, hanem a társadalom széles rétegének is. Ellenben egy szakszerűen akadálymentesített környezet senkinek sem jelent hátrányt.

Nem lehet senkit a fizikai állapota miatt, abból kiindulva infantilizálni

Térjünk vissza a vasárnapi eseménysorozathoz! Ameddig az utcán vártunk, odajött hozzánk az iskola takarító nénije és a maga módján kifejezte, hogy mennyire sajnálja a helyzetet. Megérti, mert a szóhasználatával élve ő régen szociális gondozó volt. Megsimogatta a fejem, és mosolyogva azt mondta, hogy ne izguljak nem soká megérkezik a lépcsőjáró, nem lesz semmi baj… Bizonyára a jó szándék vezérelte és előjöttek benne a régi rutinok. Ugyanakkor ezt nem szabad engedni. Nem lehet senkit a fizikai állapota miatt, abból kiindulva infantilizálni. Nem létezik olyan ok, körülmény, ahol ez a magatartás megengedhető lenne. Tudom, hogy ez más kultúrát igényel és a meglévőt nehéz felülírni, de szükséges dolog. Ezt nem lehet megspórolni. A gyakorlatban azt jelenti, hogy példát mutatva minden esetben következetesen korrigálni kell a rossz rutint és a magatartásunkon keresztül be kell mutatni a helyes hozzáállást. Másként nem fog változni ez az attitűd.

A lépcsőjáró amúgy nem kompatibilis az elektromos kerekesszékkel – át kellett ülni egy másik kerekesszékbe

Végül megérkezett a lépcsőjáró, így elérhető távolságra került, hogy leadjam a szavazatomat. Gondoltam én. Kiderült ugyanis, hogy az én elektromos kerekesszékem nem kompatibilis a lépcsőjáróval. Volt a szerkezethez egy kerekesszék, abba át kellett ülnöm. Nyomatékosan megjegyzem, hogy ez több szempontból is rendkívül aggályos! Én át tudok ülni segítséggel, de valaki NEM. Másodszor, abba a kerekesszékbe csak aznap minimum egynél több ember ült bele. Van, akinek ez nem gond, de van, akiknek az. Szerintem nem etikus ilyennek kitenni bárkit is.

Bejutottam és szavazhattam! Egy olyan szavazóhelyiségben, ami a választási értesítőben és a választási iroda honlapján akadálymentesként volt feltüntetve. Másnap írtam a kerület polgármesterének egy panaszlevelet, melyben szépen, higgadtan leírtam a választáson tapasztaltakat. Ott is megfogalmaztam, hogy a lépcsőjáró elfogadhatatlan az aktív akadálymentesítésre. Még nem kaptam választ!

Nem hiszem, hogy a fogyatékos embernek feladata leellenőrizni a Rendszert, mielőtt élni szeretne a jogaival. Én nem szeretnék belenyugodni abba, hogy ez van, ennyire képes az ország. NEM! Nem csak ennyire vagyunk képesek. Világos definíciók kellenek. Mi az, hogy akadálymentesség, kinek, minek kell annak lennie? Ha ez kristálytisztán ki van dolgozva, akkor egyértelműen meg kell nevezni a felelősöket, a szankciókat, amiket következetesen alkalmazni kell. Radikális szabályok kellenek, kemény következményekkel, mindaddig ameddig nem épül be a kultúránkba, hogy közösségként tekintsünk magunkra, és meg nem születik a belső igény, hogy csak olyan közösségi megoldásokat engedjünk meg magunknak, amelyeket a társadalom minden tagja képes használni. Elég a kétfelé sántikálásból!

Kiss Csaba


Hivatkozás: Kiss Csaba: Szavazz, ha tudsz. Humanitás, XLIV. évf. 6. sz. (2024. június), 3–4. o. ISSN 0237-0433.
Kiadó: Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ), 1032 Budapest, San Marco u. 76.
Online: https://www.meosz.hu/wp-content/uploads/2025/07/humanitas_2024_06.pdf (megtekintve: 2026. október 5.)

← Vissza a cikkekhez